Két kedvenc írom, van, te és Szabó Magda, mert úgy írsz, mint Szabó Magda! kiabálta felém nagy boldogan egyik nap a multi cégnél az asztalom mellettem elrobogó Andi, aki a Disznótort lobogtatta boldogan. Én akkoriban még csak blogot írtam, Szabó Magda viszont ott lebegett előttem, mint példakép. Mint az érett író példaképe, s türelmetlen tűzlelkemnek olyan volt, mint egy hűsítő forrás: van, amit nem érdemes elkapkodni. És van, amit nem lehet megcsinálni, például nem csinálhatok magamból huszonévesen negyvenes, ötvenes írót.
Ültem hát a minden sejtemnek jóleső bókkal magamban, mintha hirtelen valami titkot kaptam volna, amit csak mi ketten értünk, hiszen rajtunk kívül senki nem beszélt magyarul, de valahol, nagyon mélyen a lelkem mélyén értettem, ez itt most nem a nyelv kérdése, hanem valami másé. Valami más miatt nem értenék úgysem, hogy mit kiabált az az alig 22 éves a másik, csak kicsit idősebbnek. Egy közös szellemi utca szomszédaiként kiabáltunk át egymásnak, s mint jó szomszédok, megkínáltuk egymást egy-egy tányér szellemi süteménnyel.
Tegnapelőtt a piacon azt mondja az eladó, ezek a mai emberek nem ezen a földön élnek. Tudja mit kért imént az a két fiatal? Lestyánt! Nem értik meg, hogy lestyánt télen nem lehet termeszteni, mert a gyökere áttér a téli pihenésre. Bólogatásom felbátorítja, úgyhogy felemeli kicsit a hangját lelkesedésében, hogy jó fülekre talált, és folytatja. De ez még hagyján. A szomszédasszonyomnak azt mondja minap egy vásárló, hozzon másnapra olyan jó nagy, kerek almákat. Mire a szomszéd eladó azt felelte, nekem egész télen ilyen almáim lesznek, más nem lesz holnapután sem. Erre a vevő azt kérdi, miért hát nem tud szedni? Nem most szedik az almákat? Na képzelje el!
El tudom képzelni, felelem. Tizenhárom éve írtam egy újságba, aztán abbahagytam, mert olyan borzasztóak voltak az emberek megjegyzései. Sőt, az első cikkem, amit írtam, pont az idény szerinti étkezésről szólt. Hogy ősszel meg télen diót meg almát eszünk. De tudja mi lett a vége? Kigúnyolták. Valakik képesek voltak arra is, hogy egy válaszcikket írjanak, amiben kiparodizálták az egészet.
Tudja mit, feleli az asszony, jöjjön ide a piacra, legyen itt velünk egy hétig, és nem egy, de tíz könyvet fog írni.
Nem is rossz ötlet, felelem.
És ne adja fel, soha ne adja fel. Csak jöjjön ide a piacra, s írja a könyveit.
Hazafele ezen gondolkodom. Hogy lám, mindaz, amiről írtam egykor, s amit az értelmiségi voltukra oly kényes ismerőseim kifiguráztak, azóta mainstream lett. Ma már akkor vagy menő, ha ezzel tisztában vagy, ha ennek a prófétája vagy, s ha ezeket a tízparancsolatokat követed. A bigottériából soha nem gyógyul ki az ember, csak új tárgyakat keres hódolatának. És azon is gondolkodtam, hogy az agresszió láncát, a megalázás láncát meg lehet szakítani, de nem ott, ahol ezt veled elkövették. Ott a falak sejteibe ivódott a bántalmazás. Erősen bántalmazott emberek lehettek, akik engem gúnyoltak. Át kellett menniük az elitképző éles nyelvekből és semmibevevő tekintetekből kitapétázott szűk szülőcsatornáján. Nem volt más út. Nem tehettek másként. Mire kikerültek onnan, túlságosan sok szenvedés árán tanulták meg, hogyan kell az emberekkel bánni. Csak nem fog valaki elengedni egy leckét, ha ilyen nagy árat fizetett érte? Nem, ragaszkodni fog hozzá, és azt hiszi: íme, ez vagyok én.
Hazaérve a könyvek között matatok. Van egy Wilfried Nelles új könyvem, vannak félbehagyott könyveim, mint Nietzsche, akit másfél évszázad után is alig bírok, no meg Hartmut Rosa, aki szintén olyan tömör, hogy jobb több éven keresztül olvasni, vannak könyvek, amiket újra akarok olvasni, és akarok, valamit, amit még nem olvastam. Megakad a kezem Szabó Magda Katalin utcáján. Vagy tizenöt éve nekiveselkedtem, de nem ment. Most előveszem. Az első pár oldalon semmit nem értek, nem áll össze, mintha valami zavaros víziót olvasnék, de Hamvas Karnelválja után ez már nem zavar. Bízom az írónőben, olvasom, átadva magam a képeknek, teljes békében azzal, hogy nem értem, vagy hogy csak annyira értem, mint gyakran egy-egy állítást. Aztán kinyílik. A képek balzsama lassan eláraszt. Elernyedek, mint amikor hirtelen nem csak vakációzni akar az ember, hanem vakációzik. Már nem akarok olvasni valamit, hanem a könyv élni kezd bennem, s az ilyenkor szokásos párbeszéd megindul. A könyv már soha nem lesz az, ami volt, és már én sem leszek soha az, aki voltam mielőtt találkoztunk volna.
És megszólal a könyv, valóban az én hangomon. Hallom magam, ahogy gyakran mondom, addig nem halhatok meg, míg mindennek, amit megéltem, meg nem élem az ellenkezőjét is. Hallom ezt a magdedót, ahogy mondja:
“Ez is megőrződött benne, ez a szégyenérzés, és vissza is tért egyszer, de fordítva, ahogy minden visszatér az időben, talppal egymásnak feszülve a friss élmény és az emlék, mint egy tükörre állított pohár tükörbeli önmagával.”
Hirtelen eláraszt sok, sok emlék, azoknak a pillanatoknak az emléke, amikor ezeket a visszatéréseket tudatosan megéltem. Misztikus, nagy pillanatok ezek, mégis, ahová el vannak rejtve, azok a hétköznapok látszólag banális pillanatai, terei, mint például a piac tere, amiről Délen még tudják, átjárók azok, kapuk az örökkévalóságba. De nemcsak a piac, az utca, a konyha, a temető, a hálószoba, a kávézó, a kocsma, a közvécé, a főtér, a park, a kert, a korház, a templom, a színház, a bordélyház, az iskola, a fesztivál, a mezők, az erdők, a tenger, a bank, a parlament, a stadion, a metró… mind, mind misztikus terek, ahol a nagy hétköznapiság örök élete zajlik, s az ünnep lényege talán az lenne, hogy ettől egy kis távolságot teremtsünk magunkban, hogy ráláthassunk és felismerhessük a hétköznapiban az Életet.
留言