Keresés és kiábrándulás, írtam a Nelles Institut Transylvania nyári akadémiára, 2024. A német Enttäuschung szó vezetett vissza a mi kiábrándulás szavunkhoz. Néha egy másik nyelvre van szükségünk ahhoz, hogy távolság teremtődjék a mi szavainkkal és jelentéseikkel. Kinek jutna eszébe a kiábrándulásra mint valami nagy áldásra tekinteni? Várni, vágyni azt és, amikor megtörténik, mint legfőbb jót ünnepelni? A kiábrándulás az átlag szóhasználatban a levertséggel, frusztráltsággal, csalódottsággal egyenértékű. Van egy vonatkozása, ami a kiábrándultat feljogosítja a dühre: a be nem váltódott ígéret. Az ígéret projekciónk a mozgás és fejlődés elengedhetetlen eleme, de ha csak ez van, az élet egy önmaga farkát kergető neurotikus kutyához lesz hasonló. Az ígéret földjének történetét jól ismerjük az Ószövetségből. Amikor Mózes elment a hegyekbe, a népe a pusztában azonnal bálványt épített. Valami kézzelfoghatóbb Istent akart, és kézzelfoghatóbb ígéret földjét. A puszta áldás, a kenyér és a fürj nem segített. A puszta áldás az élet maga, a létezés. Ennek alapja a bizalom.
Ez a történet számomra, hiába történt évezredekkel ezelőtt, egy sajátos, ma is jellemző működést mutat. Bízom, bízom, persze, hiszen tanuja vagyok annak, hogy reggel kenyeret, este fürjet ad nekem az Isten, de azért biztos, ami biztos, legyen ott az aranyborjú is, amit én alkottam meg, a saját ékszereimből, vagyonomból. Az áldás bizonytalansága félelemmel tölt el, az általam teremtett kézzelfogható tárgy viszont biztonságot ad. A csavar itt az, hogy mihelyt csak egy picike repedés támad a bizalmon, az már nem bizalom. Viszont ennek ellenére arra a fajta áldott létre, ami a bizalomban gyökerezik, az ember a jogot fenntartja. Ezért a történet úgy néz ki, én itt ügyködöm ugyan, a saját kis fejem szerint, a biztonság kedvéért megteremtem magamnak bálványaimat (egészség, karrier, vagyon, család, imidzs, spirituális gyakorlás, aszkézis stb.), de azért részedről is legyen meg az áldás. Kettős játszma, kettős veszteség. Ugyanis abban a pillanatban, hogy nem bizunk, a kontrollban vagyunk, a hajszában és a neurózisban keringünk. Wilfried Nelles úgy fogalmazott a keresésről, hogy „mindenben téged kereslek, anya”.
Az anya a maximális paradicsom, ahol még nincs kétely, még nincs kettő. Az anyában még tökéletes az egység. Minden repedés az egységen egy seb az életünkön, ami új szinteken új egységtudatra emelhet. Előbb a családdal, majd kortársainkkal és saját gondolataink világával. Mivel ez utóbbi szinten a világ a gondolatainkban él és nem mi a világban, a csalódás elengedhetetlen. Nagyon sok csalódásnak, kiábrándulásnak kell megtörténnie, míg a felnőtt tudatszinten ismét bízni tudunk. Csalódásaink kövei szegélyezik egész életútunkat. Minden ilyen kő egy ábránd szertefoszlását jelképezheti. Amikor az ábránd ütközik a valósággal, iszonyúan fáj. Azt is szoktuk mondani, hogy valaki úgy beverte a falba a fejét, hogy koppant bele. Az ábránd vég nélküli és határtalan, az élet véges és lehatárolt. A tér és idő közösen alkotják ezt a lehatárolt életet. Csak aki képes ebbe az életbe teljes bizalommal megérkezni, teljesen földivé válni, és teljes bizalommal odaadni magát, ezzel a behatároltsággal együtt, tud eljutni a másfaja végtelenhez és határtalanhoz, a léthez. Itt ismét megnyílik a létezés, a teremtés aktusa már nem önbebiztosítás, hanem ima, fohász, felajánlás, szerelmi vallomás. „Ez a szerelem minden, amit a lélekről tudok”, írta Rumi.
A keresés vége nem egy konkrét dolog megtalálását jelenti, hanem egyetértek a a félő, bizonytalan, kétségbeesett, kereső énemmel, és egyetértek azzal is, akinek a kenyér és a fürj elég, akinek az áldás elég, akinek a nyitott, vad, kiszámíthatatlan, s ezzel együtt nagyon is földi élet, az itt és mostben megnyilvánuló egész, egy elég.
Egyetértek azzal, aki vagyok, s azzal is, aki nem vagyok. Amit találok, szüntelen változó élet. Hol van a kerítésre röppent madár? Hát a hajnali harmatcsepp? Hol van kisfiam édes gyermekillata? Hol van a jövőbe vetített, vágyott énem? Elég egy pillanatra félre fordítanunk a tekintetünket, és az aranyborjút már el is lopta valaki? Ki? Az idő. A keresés az időben történik, a találás az időtlenben. A keresés lineáris és tárgya van, a találás tárgy nélküli tánc.
Comments