Ott ül az ágyon, a konyhában, hálóingben. Mesél. Kirajzolódik alakja a sötétben. Épp csak egy percre ültem le, mindketten fáradtak vagyunk. Figyelni már nem bírok, csak nézem őt, hallgatom. Hirtelen kikerekedik a szemem. Látom, ott van. A fehérben. Megérkezett. A sok látszat ellenére megérkezett. Az őszből a télbe. Eddig csak a novemberét láttam, az őszt. Nem mindig tetszett. Sőt, volt, amikor nehezen viseltem. Nem úgy öregedett meg, ahogy szerettem volna. Nem lett filigrán és törékeny és áttetsző. Helyette kövér lett, és iszik, és az arca sötét. Ez már az alkohol, gondolom, s félve azonosítom a nyomokat. Rémálmaitól megrémülök, pedig meg sem kérdezem, olyankor mit lát. Elintézem magamban azzal, hogy a tudatalattija tartalmait.
És akkor ott ül, egyenes háttal, a konyhámban, és látom, hogy fehér. Hogy az alkohol és rémálmok és betegségek és múlt ellenére édesanyám megérkezett. Hófehér. Patyolat. Tiszta. Az egész teste lénnyé vált, lényeggé. Nem, nem úgy lett öreg, ahogy elképzeltem, hanem úgy, ahogy a sorsa vezette. De attól még törékeny és tiszta és patyolat. Édesanyám öregasszony lett. Gyönyörű öregasszony.
Ámulatomnak nem adok hangot, csak ülök ott, megrendülten, aztán még egy darabig csak úgy, az üldögélés kedvéért. Aztán elmegyek lefeküdni. Végül is, nincs ebben semmi rendkívüli, pont a legnagyobb Rendben van. Mindegy, ki milyen testben van, mindenkin átsüt a lélek. A csapda csak az, hogy úgy, ahogy neki tetszik, s nem úgy, ahogyan mi látni szeretnénk. S amikor elengedjük ezt a vágyunk, hogy azt lássuk, amit látni szeretnénk, feltárul előttünk az, ami Van. S ha már nincs ellenállás, nincs harc, nincs a Vannak megváltoztatási szándéka, akkor jelen-lét van. A jelen-lét egyszerre tudatos lét és önmagunkról megfeledkezés. Rácsodálkozás. Megújulás.
(Írtam valamikor tavaly, megtaláltam nemrég egy füzetemben. Karácsonyi képeslap helyett szeretettel osztom meg mindazokkal, akik valaha nehezteltek a szüleikre, szégyellték őket, és azokkal is, akiket éppen most szégyellnek a saját gyermekei.)
Comments