Wilfried Nelles régi tanítványai, barátai, új tagok a képzésen, köztük egy jelenlegi Bakos Attila tanítvány is. Ennél különösebb csoport nem is gyűlhetett volna össze szombatra. Varietas delectat, érzem gyakran, és látom, mindannyian Ugyanarról beszélünk. Minél változatosabb az Egy, annál gyakoribb a rácsodálkozás és a hatalmas nevetések. Nem, nem a sírás nagyobb, hanem a szeretet és az öröm. Így megy ez, a szenvedés köreit már nincs kedvünk olyan nagyon futni, amikor látjuk, milyen nagyon szenved tőle a másik. Nagyobb kedvünk támad lenni, hagyni, fájni, élni, merni, szeretni.
Nem írhatom le az egész hétvégét, mert a második állításon már nem emlékszem, mi volt az elsőn, viszont arról írhatok, hogy azért volt bennem egy új érzés, amikor megjelent Nelles egy húsz évvel ezelőtti tanítványa, aki nála képződőtt még itt, Budapesten, amikor egy csoport pszichoterapeutának tartott itt képzést. No meg amikor a másik régi ismerőse jelentkezett, aki mind Wilfriedhez, mind Maltehoz járt ki Németországba. Az új érzés nem egy drukk volt, inkább egy olyan, ami ahhoz hasonlítható, mint amikor rég nem látott vendéget vár az ember. Van benne valami kis izgalom, és tényleg nagyon szeretné az ember, hogy finom legyen az az ebéd, hogy jó legyen az a találkozás. Úgyhogy igen, ezek a szándékmorzsák ott gurulgattak bennem, de csak addig, míg el nem kezdődött a nap. Ugyanakkor jó volt, hogy a csoportnak visszaigazolták, valóban léteznek ezek az emberek, és az, ahogyan ők tapasztalták meg őket, és ahogyan én tapasztaltam meg őket, egyezik.
Most pedig megyek egy hét jól megérdemelt házaséletet élni a férjem földjére.
Képek: Péter Anikó
Comments