GERGELY EDÓ Akinek otthonában tanyát vertek a Monyók és a nyugalom
Nőileg interjú, november, 2018
Kérdezett: Székely Blanka
Fotó: Angyalosi Bea
Gergely Edó meseíró, jógaoktató, életmódtanácsadó a változás örök hullámzásában él. Szabadon és nyitottan létezik a világban, otthona, a kolozsváriak által jól ismert EDO-ház a harmónia és a lélekcsönd szigete, ahol még az életterünket velünk megosztó, de sokak előtt rejtőzködő Monyók is megmutatkoznak.
Éltél és tanultál szülőfaludban, Olthévízen, Sepsiszentgyörgyön, Bukarestben, Marosvásárhelyen, Debrecenben és Budapesten, Eurajokiban, Savonlinnaban és Helsinkiben. Tanítottál Olthévízen és Helsikiben majd a Bukaresti Tudományegyetemen, a Hungarológia tanszék keretén belül finn nyelvet harmadik nyelvként. Első írásaid Párizsban születtek. Néha eltűnsz Kolozsvárról, jó hosszú időre. Mit jelent számodra az utazás?
Régebb is, de ma egyre inkább akkor utazom, ha személyesen megérint és meghív valami vagy valaki, vagy ha valakit meglátogatok. No meg akkor, ha úgy látom, hogy ezzel nem fecsérlem az időt. Mert az idő az én időmből telik. Utazásaim nem afféle „traveller” jellegűek, hogy na, hol van még az elmém számára meghódítandó, kipipálandó fehér folt a térképen, hogy azt is csináljam meg. A mai utazók, ha valami turisztikai látványosságot ki akarnak pipálni, azt mondják, I do it – megcsinálom. Emögött hatalmas gőgöt érzek, az ego basáskodását. Most például rendszeresen utazom Németországba, egy fenomenológiai pszichológia képzésen veszek részt, a módszer neve Élet Integrálási Folyamat. Amikor a mostani tanárom, Wilfried Nelles első könyvét elolvastam, azt mondtam, előre látom, hogy emiatt az ember miatt fogok megtanulni németül. És így is történt.
Az emberek között élő monyókat 2012-ben ismerhette meg az erdélyi olvasóközönség. Ekkor jelent meg ugyanis a Monyómesék című köteted a Koinónia kiadónál. Azóta tudjuk, hogy vannak olyan parányi lények, akik megosztják velünk az életteret. Sokféle monyó létezik. Vannak szőrösek, vízimonyók, kulcslyukmonyók, mindenféle monyók. Hogyan találkoztál velük?
Ez olyan rég volt, hogy lassan újra kell olvasnom a saját könyveimet, mert ott elég pontosan leírtam, hogyan is találkoztam velük. Azt hiszem, csak nyitott voltam arra, amiben a gyermekem akkor éppen volt, és felszálltam arra a hatalmas, kreatív hullámra, amit egy kisgyerek hoz a világba. Minden gyermek hozza ezt a friss csodát, a kérdés az, mennyire hagyjuk őt lenni és hatni ránk, és mennyire akarjuk belenevelni mi azt a gyermeket, akinek őt képzeljük, akinek szeretnénk őt látni. Márkus, a fiam, pazar abszurd humorral született. Szinte adta magát mindaz, ami akkoriban, s amit mi most az én alkotásaimnak nevezünk, megteremtődött. Márkusnak eleinte egy, majd két láthatatlan barátja lett. Egy idő után, hogy nehogy lemaradjak ebben a láthatatlan folyamatban, én is elkezdtem hangoztatni, hogy látom a monyókat, akik mindenfélét csinálnak. Éppen csak hogy míg én nem láttam süsüéket, Márkus bizony „látta” az én monyóimat, amelyek egy idő után szerves részévé váltak a mindennapjainknak. Szinte semmi nem történhetett többé úgy az életünkben, hogy ők is ne legyenek benne a történetben, és ne bonyolítsák, vagy egyszerűsítsék azt. Sok lelki nyavalyán és nehéz helyzeten a monyók, süsüék és a többi figura segített át. Például az, hogy eltörnek a csuprok, tányérok, nálunk balesetből történik, és van, hogy szomorkodunk, vagy bosszankodunk rajta, míg süsüék számára ez egyenesen buli, ők nemhogy szomorkodnának, hanem készségesen segítenek összetörni a csuprot, hogy úgy rendesen törjön össze, ha már így esett.
Úgy tűnik hogy két alappillére van az életednek: az irodalom, amely egyre nagyobb szerepet tölt be a mindennapjaidban és a jóga. Hogyan fedezted fel a jógát?
Nos, ezek a szerepek közben megváltoztak. Az utóbbi két-három évben az irodalom egyre kevesebb szerepet töltött be az életemben. Most csak a Cimbora ifjúsági lapba írok havonta, no meg érlelődik egy Monyókönyv folytatás és egy ifjúsági regény. Valamiféle minimalista kis írások is születnek, de hogy azok micsodák, azt nem tudom. Nemrég a Paco Alfonsín által rendezett, és a Kolozsvári Magyar Állami Színháznál bemutatott Regény nagybőgővel című Csehov novellát írtam át dalszöveggé. Nos, ez is egy olyan lehetetlen valami, amire nem akad teljesen passzoló címke. A jelenlegi kevés írás ellenére idén a Gutenberg Kiadónál meg fog jelenni a régi, hét-nyolc éve írt meséimből egy kötet. Ezek szájjalmesék, mert azok az esték szülték, amikor a fiam esti mese olvasás után, de még elalvás előtt azt kérte, anya mondj egy mesét a szájaddal. A bukaresti For You nevű kiadó gondozásában pedig megjelenik az első, román nyelvű fordítás is, a Mese az élet virágáról című könyvem. A jógát nem én fedeztem fel magamnak, hanem a jóga fedezett fel engem magának. Azt mondta, hopplá, egy girbegurba nagyon fájós hát, egy ilyennek pont jól fogok. És szerelem lett első próbára. Bár utána, amikor a szerelem mélyült, már a jóga pszichoterápia és a jógafilozófia része érdekelt. Most pedig már mindinkább kiegészítik egymást az életemben: a jóga, a családállítás meg a LIP (Life Integration Process - Élet Integrálási Folyamat) módszere.
A kolozsvári EDO-házban jógát oktatsz és családállítást vezetsz magyar és román csoportoknak, emellett életmód tanácsadással is foglalkozol. Edó, így ismer téged mindenki, a ház neve mégsem innen ered.
A régi név helyett, a körülmények megváltozása miatt, valami újat kellett találni. Csakhogy az az új nem akart megérkezni. Míg végül, egy nap, rájöttem, hiszen úgyis azt mondják az
emberek, megyek Edóhoz. Mindegyik betűhöz beugrott egy számomra meghatározó szó, ami angolul, vagy valamilyen nyelven érthető. Az E enthusiasmos, lelkesedés. Amikor lelkes vagyok, hagyom, hogy a Lélek, amelyet belélegzek, vezéreljen, elragadjon, s így akkor is megújulok és friss maradok, ha az elmém közben kapálózik és curikkolna vissza az ismert és kiszámítható komfortzónájába. A D dharma, ez szanszkrit szó, egyetemes törvényt jelent, ami a földi életet és az univerzum életét megszabja. Hogy csak egy ilyen törvényt említsek, minden és mindenki ki van téve a változás hullámzásának, a teremtés a láthatatlan tartományból láthatóvá válik, megnyilvánul, előtűnik, él, lüktet, mozog, változik, és aztán visszahúzódik a láthatatlan tartományba. Ez alól nincs kivétel. Az O pedig Oneness, ez magyarul egységet jelent, amely számomra jelenti mind a megnyilvánulót, amely, hogy megnyilvánulhasson, a polarizált életet magába kell foglalnia, mind pedig azt, amely mindezeken túlmutat, s amelyre jobb szót nem találok, csak azt, hogy misztérium.
Folyamatosan írsz a tudatosság fontosságáról, írásaiddal hadat üzensz az ego mentális sémákba rántó életvitelének. Ezekből az írásokból egy pár meg is jelent a Macska bazsalikommal című kötetedben. Ezzel párhuzamosan viszont rengeteg dologgal foglalkozol. Hogyan tudsz mégis megmaradni derűsnek és kiegyensúlyozottnak? Milyen a viszonyod a határidőkkel?
Most már tudok nemet mondani arra, amiről azt érzem, már nem én vagyok, arra, ami már nem tesz jót nekem. Este korán fekszem, nem kocsmázom, a kulturális élet kreditjeimet pedig nagyon megfontoltan használom fel, mivel nem mindegy, hogy mennyit van velem a fiam, aki még gyerek. A derű alapja számomra az őszinteség. Ha valami nem, akkor nem, ha meg igen, akkor igen. Mindkettőnek következményei vannak, de sokkal kevesebb energiát emészt fel a következmény, sokkal gyorsabban tisztulnak a képek, mint ha hazudoznék, megfelelési vagy imponálási vágyból megjátszanám magam, s aztán hallgatnám, amit az elégedetlenség és panasz DJ egész nap nyom a fejemben. Csak olyan dolgokkal foglalkozom, amelyek kiegészítik és erősítik egymást. A zsákutcáim megtanítottak arra, hogy jobban figyeljek oda a belső hangra, így nagyon sok minden, ami azelőtt bonyolultnak vagy ellentmondásosnak tűnt, leegyszerűsödött. A határidőket, amikor még valami romantikus kép élt a fejemben a szabadon alkotó emberről, lenéztem. Aztán az egyik munkahelyem, meg az, hogy több helyre kezdtem el írni, lehozott a földre, megtanított látni, hogy a határidő értem van, nem pedig ellenem. Így sikerül összeszedettnek lennem anélkül, hogy ez kontrollálási kényszerbe csapna át. A munkám határidők segítségével szervezem, ez a keret ahhoz, hogy aztán a csoportjaimban, vagy az írásban meg tudjon történni a váratlan. Gyakran tekintek a halálra úgy, mint határidőre, s egy ilyen őrre figyelve lehetetlen az életet nem mint különleges csodát, ajándékot, mérhetetlen bőséget látni. Ugyanakkor arra is könnyebb így figyelni, hogy mikor kótyavetyélem el életem értékes perceit.
Mindkét tevékenység, az irodalom és a segítő szerepkör is lelki mélyfúrást feltételez. Az előbbivel indirekt módon, az utóbbi szerepkörben a jelenben, szemtől-szemben hatsz az emberekre. Folyamatosan adsz: erőt, inspirációt, történeteket. Te hol, kinél “tankolsz”? Mi inspirál?
Inspirál a fiam, az új társam, a családtagjaim, a barátaim, a kis állataink. A természet mindig feltölt. A könyvekre még mindig szükségem van. A munkám nagyon, valószínűleg szenvednék, ha nem élhetnék ennek. Még mindig inspirál volt tanárom, Salamon András, akinek szárnya alól egy egész generációnyi erdélyi színész, rendező, dramaturg került ki, és lelkemben fogadott „nagybátyám”, Pressing Lajos, aki főleg a pedagógusok számára ismert a Szellemi tanítások a magyar népmesékben c. két kötete révén. Inspirálnak a tanáraim. Nemrég fogalmazódott meg bennem, hogy felnőtt életem legjobb befektetései a képzések voltak, amelyeken részt vettem. Olyan emberek a tanáraim, akik gyöngéd kíméletlenséggel segítik az embereket felnőni. A felnőtté váláson pedig azt értem, hogy vállalnom kell az életemért a felelősséget, a tetteim következményeit nem háríthatom senkire. Nincs ott kint, a világban valaki, valamiféle autoritás, aki megmondhatná, mit kell tennem, akinek a jóváhagyására várnom kellene ahhoz, hogy felvállaljam, az vagyok, aki vagyok. Az örök hullámzó Lélekben egy szüntelen változó folyam.
Comments