Spanyolországban is nagyon népszerű a családállítás, amit itt sokan a Gestalt terápiával kapcsolnak össze. Amióta járunk ki Pacohoz, találkoztam pár emberrel, akik szoktak járni családállításra, de mivel csak most találkoztam valaki olyannal, aki elég jól tudott angolul, csak most tudtunk erről beszélgetni direktben, tolmács nélkül. Ez a hölgy Paco egy régi barátja, aki már egy ideje érdeklődik a munkám iránt, de az októberre tervezett programunk, amire el szeretett volna jönni, nem jött össze.
Így most, amikor megismerkedtünk, kapott az alkalmon és kérdezni kezdett a LIP-pel, az Életintegrálási Folyamattal kapcsolatban. Figyelmesen hallgatott, amikor a különféle életszakaszokhoz kapcsolódó természetes megélésekről, reakciókról beszéltem. A végén megjegyezte, nagyon örülök, hogy elmondtad ezeket nekem, mert egy-egy családállítás után nagyon sokat rágódtam azon, hogy vajon velem valami baj van, mert egyszerűen nem tudom elfogadni a szüleimet? Hogy vajon elrontom az állítást? Hogy vajon nem csinálok valamit jól, úgy, ahogy kellene?
Ezt egy olyan nő mondta, aki régóta jár állításokra, színésznő és tanárnő is egyben. Nagyon művelt, nagyon intelligens. És akkor ott van ez a bökkenő. Nem azért van ott, mert valamit intellektuálisan vagy az érzelmi intelligenciájával nem bírna felfogni vagy befogadni.
A bökkenő az, hogy a családállításban nincs helye a bennünk lévő fiatal megéléseinek. Hellinger munkája megnyitotta és elindította a családállítást, de nem fejezte azt be. Akik ezzel együtt tudnak élni, azok felnőttek, akik együtt haladnak a fenomenológiai pszichológiával és az állítás életével. Új mozgásokhoz, felismerésekez, megértésekhez jutnak el. Wilfried Nelles munkájának egyik, számomra legfontosabb hozadéka az, hogy a fiatal és a fiatal tudatszint méltó helyet talál az életnek az útján. Méltó és nem kevésbé fontos helyet, mint a gyermekkori és a felnőttkori tudatszint.
A LIP állítás során helyet kap bennünk az az énünk, aki fellázadt, aki nem fogadott el, aki elutasított, aki megszegett, aki megszökött, aki visszaütött, aki türelmetlen, aki dühös, aki kritikus, aki szkeptikus, aki magányos. Úgy kap helyet, hogy mi most, akik már felnőttek vagyunk, nézünk rá erre a bennünk elő fiatalra, és látjuk, az elutasításaival együtt, akár a szüleinek az elutasításával együtt van ő rendben úgy ahogy. Csak miután ez a ránézés megtörtént és mi most vagyunk rendben azzal, hogy ez is az életünk része úgy, ahogy volt, ahogy megtörtént, hogy nem kell kigyomlálni, megjavítani semmit a múltból, csak ezután következik az, hogy akkor én most, a harminc-, negyven-, ötvenvalahány évemmel nézek rá a szüleimre. Amit ilyenkor élünk át, az egy szinte kibírhatatlan fájdalom. Csak akkor bírjuk ezt ki, amikor ehhez elég érett és lelkileg erős felnőttekké válunk.
تعليقات