Ma reggel ez a mondat ébresztett: amikor kimarad az állítmány.
Kemény Katalin ezt mondta: "mikor mentem Bélához, hogy ez a mondat nem stimmel, ő mindig azzal bíztatott, hogy javítsam ki. Sőt, igényelte is ezt a javítást, nem volt türelme átfésülni a szöveget."
"Nagyon gyorsan írt, aztán eldobta. Ez volt a Hamvas módszere. Neki eszköz volt az írás, nem cél. Egy jógagyakorlat-szerű meditációs eszköz.
Reggelenként mindig kiment a zöldbe, sétálni, vagy leült a partra, és lélegzett – légzőgyakorlatokat végzett. Spontánul.
Az ő igazi jógája azonban az írás volt. Túl gyors, száguldó gondolkodását így kicsit megfékezte. Ott kezdődik a probléma, amikor egy tisztának gondolt mondatot meg is kell fogalmazni, artikulálni. Hamvas kéziratai tele vannak rossz mondatokkal – Kemény Katalin pedig ezeket mindig kijavította, és engem is erre bíztatott, mondván: ne adjunk az ellenségnek ilyen olcsó támadási felületet, hogy kimaradt például egy állítmány… Azt oda be kell írni. Amióta nincs Katalin, ezt már nem nagyon csinálom, de ő például Az öt géniuszt is szépen kipucolta, ehetővé tette, és ez jót tett a szövegnek."(Dúl Antal)
Ezen elgondolkodtam, hiszen magamra ismerek abban, ahogy régebb írtam, számlákra, buszjegyekre, éttermek szalvétáira, fecniket, így hívtam, aztán eldobtam, elhagytam őket. Ha nincs Fodor Sándor, nem szokok le arról, hogy fecniknek hívjam azt, amit írok. Ő kérte, a válaszlevelében, hogy soha többé, egyik írásomat se hívjam fecninek. Lehetnek gyengébb, vagy jobb alkotások, de mindegyik alkotás a maga nemében. A tűz ember így ír, gyakran a szavak mögöttiben lobog, ahonnan alig, vagy keveset képes áthozni. Mégis, amit áthoz, az pont elég. Ha szándékosan nem hoz át valamit, hanem, a "rossz mondatokkal" direkt otthagyja azt, ami bebotonozná, megolné, kioltaná a mondat lelkét, akkor a rejtettben hagyja. A rossz mondat így válik "jóvá", teljessé, lehetővé. Én is úgy írok, ahogy. Nincsenek semmiféle akadémiai törekvéseim. Az, hogy a könyveimet kiadják, kész csoda. Semmiféle klubba nem járok, nincsenek magasanpóckolt ismerőseim vagy rokonaim, nem tülekszem sehol.
Ma reggel, ahogy ezen a mondaton gondolkodtam, hogy kimaradt egy állítmány, a kisgyerekek első fogalmazásai jutottak eszembe. Ha hagynánk őket úgy írni, ahogy elkezdenek, lehet, lenne, aki magától használna állítmányos, alanyos mondatot, lehet, hogy mások pedig így írnának: Elment. Fájt. Sírtam. Virrasztottam. Fáztam. Felkeltem. Futottam. Megszakadtam. Állok. Csend. Valaki más pedig ezt írná: Lány. Tündér. Páva. Nő. Szerelmem. Kurva. Ördög. Szent. Úgy írnánk, ahogy, változatosan, ahogy jön, ahogy fakad, s a keret? A szigorú szabály? A nyelvtankönyv betéve? A számítógéptől messze lemaradó információt tárolni tudás? Csak az adminisztrációt, a munkások gyártását, a termelés indexeit érdekli. Kicsi. Bársony. Tenyér. Világ. Virág. Magas. Kék. Szivárvány.
írtam 2018, február 15-én
Comments