Tavasz
a mi mindennapi derűnket
add meg nekünk a csodát
betonporos rengeteg
nem ígér holnapot se mát
a tavasz ereje kinnreked
be csak a fuvallata ér
a veréb szürkét berzenget
repedésben rügy a remény
hogy egyszer nekünk is házunk lesz
udvarunk virágzó fáink
zöldellni fog a ragyogás
s világunk közepén állunk...
a csendben a város feldübög
szívem hangja eltéved
s én itt maradok szomorún
fejem az asztalon
(f)élek
szemmérték
csordultig telik
a szem
a mosoly
a ránc
csontig kopik
a kéz
a fogom
a tánc
Vendégfogadás
(Olli édesapja emlékére)
csillagok őrködnek csendben
csupaszon magamban állok
szemembe szállingóznak
fehér hóbólvirágok
becsukom csordultig szemem
távolban zöldellő rügyek
üres kezekkel jövök
fogadjatok be engem
Társ
Akár a hegy olyan szép vagyok
Büszkén állok fejem feltartom
Nézek széjjel
Te is megsejtetted én édes társam
Aranymadaram mi a szárnyalás
Szárnyad levágták
Erős száron nőttél arany búzakalász
Nőttél növekedtél köréd tekeredtek
Mérgező indák
Szempillámból szárnyat szővök neked
Mérgező indáid fogammal tépem le
Nézzél széjjel
Hajajj
kit érdekel
mi lesz veled
ha éjjel kínoz
a végbeled
ha stresszed oldó
rossz álomportól
a szemed végled
kimered
elkésett harangozók harangoznak valahol mélyen verik a harangokat félre kongok tép a sok fény szikra szemem lehúnyom Bongok Bolondok bolond bolond bolondok későn érkező angyalok bánatomban lenyeltem a napot Légnyomás harangoznak belül kongnak a sejtjeim fogvacognak meghalok kristálycsengés csilingelés a kacagás a gondolat megfagyott testemből lett szobrom nézem a nagy csaló ennedszer is elkapott Kavalkád szemöldököm elszállt a szélben hajam hová lobogott szoknyám vörös pörgésével milyen egekben ropogott ropott bolond bolondító táncot hová szoródtam szét nálad látásom hagytam nálad hársfa sugarat neked hajdani herceg egy napfényes út maradt Amszterdam reggeli parkban mögötted ültem a biciklin lában kalimpán harangolt s szédült alattam két kerék neked hajdani herceg egy napfényes út maradt szépen elképzeltél most ismét engem képzelődsz London ködös utcáin varázsolom neked az időt ó hogy énekelném ismét le az égről a csillagot hogy roppantanám erős kezemben össze az összes hazug maszlagot életem nagy hazugságait mind bedobnám a folyóba fejem levennén nyakamról s testem cigányul táncolna őrjöngenék egy óriás kalapban meztelen alája bújnék édes mérgező gomba eszed szelíden megölném szilajon szívnám a zenét hogy talpamból is az folyna tánc s a könyökömön a könny micsoda fergeteg volna mindenki szoknyámba szédülne nem haragudna rám senki nem is félnének tőlem csak nevetnének csak nevetnének s elhinnék ilyen az élet elhinnék igaz a szó hogy néha még én is félek ettől a vadszívű barna asszonytól ki piros szoknyába bújva pörög a messzi magasba hajdanvolt holland hercegem vajon most milyen lennék ha nincs az a régenvolt múlt ha nem nyitod ki ezt a kaput s te édes kicsi kincsem tudatlanul ülsz mellettem nem tudod mennyire félek milyen óvatosan tartlak hogy óriás kezeimmel össze ne roppantsalak téged is kint talán most hull le a harmat
Italosz
tudom egy tequila nem vált meg engem
sem egy pohár vörösbor
nemes italaim aranyból bíborból
de ereimben csiszonkálnak
s cigánykereket vetve
bolond ingert csalogatnak
kényükre-kedvükre
lábaim nagyot lépnek
Óperencián túlra
szárnyaim messze visznek
bele a láthatárba
hátam gyönyörűen ível
az esti napsütésbe
kábuló combokkal kérlek
szeressél agyon engem
s te szememre pillát csókolsz
ajkaid nyomán virág friss fű nő
remegő pórusaimból
tudom nem váltotok meg engem
tequila pohár vörösbor
de öröklött magányomra húztok
egy tűzbőlnőtt szép asszonyt
Múzsa
Még sokszor tied a versem
Sokáig magamban tartlak
Korosztolsz mélyen bennem
Szakad egy vékony szalag
Tüzem múzsája maradsz
Lángom magasba téped
Ha valami izzik bennem
Neked írom le épen
Soha meg nem bocsátok
Sorolnám vétkeink szépen
Áldott átkozott kínom
Könyörgöm maradj vélem
Ha jég is belül a dallam
Segíts hogy dallá égjen
Ha merev is fáradt kezem
Segítsed versbe ékem
Kérés
Istenem nem sokat kérek
Csak az erőm tarts meg nékem
Az életet adót
Add hogy az emberek szívét
Messze egekig kacagtassam
Ragyogjon az ép
Ha én magam rogyom össze
Adj mellém bort zenét verset
S egy férfi erejét
Hogy mindig talpra tudjak állni
A reggeleknek dúsan hahotázni
Fejem megrázni
Legyen mindig bíborvörös ruhám
Aranynarancs fényem virágból
Mosolykoronám
De talán túl sokat kérek
E bőséghez kevés egy élet
Szord hát kincseid széjjel
Öles a bánat Magamat élem Magamat halom Néha te is Átlátsz a falon Hallod a nótám Kincsemed kéred Kincsemet féled Magam csak így Adhatom néked Rettentő szépen Öl az ajándék Él az ajándék Bosszúd hálából Éles sebet tép Öles a bánat
Kopogó tél Kopog a kő kopp Károg a holló Szürke kedvű telek járnak Elkerül a hó Nem hull az oldó Fehér takaró Betonbeton ködben állunk Hallgat a város Csitt csitt angyalom Ne szipogj nagyon Éltedmentőn éltedváltón Tán befed a hó
A tudás trolibusza órák előtt röpke félórára röpke sörre sarki kiskocsmába ültünk Marikával és mesélt egy „mesét” a trolibuszban sokan zötykölődtek boldogok és boldogtalanok tarka ruhás bohó suttyó kölykek és rongyolódott koszos bolondok egy házicipős öregasszony mellől mint leprástól húzódtak félre mind még lehány minket ez a kurva lotyó sze’ elitta már pénzit s az eszit gondolatban ki tudja hol ülve kinek mondta tanult dolgait szavalt hadart egyre szemlesütve és észállítók voltak szavai a zötykölődő zsúfolt trolibuszban anyanyelvén szólalt meg Shakespeare s a tág szemekben sorra felragyogtak sok irodalmak legszebb gyöngyei ha provokálták csak még jobban fújta a festők zeneszerzők műveit tudásának lángja elégette rongyait és házicipőit leszállni készült s az előbb még külsejétől szétszéledt tömeg most sűrű gyűrűjén nyitott rést a humanistának – eltévedt
Elképzelt öregkorom Elképzelem vénasszony magamat, huncut leszek s nagyon, nagyon kópé, ülök majd verandámon a fa alatt tiritarkán s szívom a pipámat. Te szivarozni fogsz? – képped el Miki. Nem szivarozni, pipázni, kedves, bizony. S a nyári delet sörrel hűsíteni, az éjszakát vörösborral fogom. Néha vadul hajtom hintaszékem, szalmakalapom lipinkáz fejemben, a vénasszony már megint ivott, mondják, de szeretni fognak a gyermekek. És írni fogok mindenről, mi fontos, az előttem virágzó szerény gyümölcsfákról, a naplementéről, Istenről, gyerekről, a meg-megváltó kegyes elmúlásról. Annyi időm lesz, mint égen a csillag, lépteim számát nem számolja senki. Egy reggel utólszor nyitom ki kapumat, szólítanak, ideje indulni.
Egy séta kietlenéknél
silány arcokon porcelán
hamis kéjek és cicomák
sok éhes férfi szem vigyáz
vigyázz lefolyik a máz
tettessél testes orgazmust
kapkod egy mély orgánum
hiúságomat jól vidd át
az éjen ha nem nuku nász
ördögi körben jár a tánc
sok mohó est és kicsi vágy
komiszkenyéren szembogár
lapos lelkeket visz az ár
végső álmom a szatyorban
egyszer elalszom
de mint a régen
kihunyt csillag fénye
valami belőlem
tovább utazik
bennetek ragyog újra
míg utolsó sugaram
is el nem tűnik egy
mély szatyorban
s aki tartja csak
akkor jön rá
Edó már rég
Álmát alussza
Egy ránc eredete
Hogy mit szeretnék?
Erőt adni a szónak.
Se zseni, se dilettáns, mezsgyék
félkész – félig kalandora.
Se ember, se isten,
félkész – félig teremtő.
Se állat, se ember,
félkész – félig gazember.
Se asszony, se leány,
félkész – félig nő.
Se én, se te,
félkész – félig szerelmes Mi.
Se vallás, se nem,
félkész – félig hit(egető).
Se halál, se nem,
félkész – félig halhatatlan halandó.
Se élő, se holt,
félkész – félig halálig haldokló.
Se omega, se alfa,
félkész – félig folyamat.
Talán csak a szájam körül ívelő
konok ránc teljes s szinte kéjes kínom,
mellyel e félkész – félig világot
a szavak hatalmával terelgetem egybe.
Se falu, se város,
félkész – félig kozmopolitán.
Se román, se magyar,
félkész – félig hazátlan.
Se székely, se szorvány,
félkész – félig erdélyi talán.
Se fehér, se fekete,
félkész – félig ködköpönyeg.
Se igen, se nem,
félkész – félig felelet.
Se vele, se ellene,
félkész – félig megalkuvó.
Se művelt, se műveletlen,
félkész – félig értelmiségi.
Se bió, se nejlon,
félkész – félig ételt zabáló.
Se népit, se műt,
félkész – félig dalt hallgató.
Se európa, se balkán,
félkész – félig unió, ha....
.......
se......., se.......
félkész – félig............stb.
Vigasztalóka
Alma íze ringat el,
Ínyem zamatára lel,
Szívem almaálmot húny,
Nem rágja már féreg, bú.
Almám lassan harapom,
Ismét kisgyerek vagyok,
Kívül-belül csupa íz,
Csupa szín és csupa csíny.
December 1
Elpihen testemen a tested
Gőzölgő illatunk befed
Kezet fog bennünk az ember
Árulót kiált a nemzet
December első napján
Ünnepel szerte az ország
Szerelmet ülünk mi ketten
Szobánkban két szép szerelmes
Zászlóktól tarkák a házak
Bennünk meg fehér kendő
Szorosan öleljük egymást
Vajong az eljövendő
Ha-tárom Ha hunyorítok jobban látlak Fényedből lényed hozzám árad Fekete fehér szálból szőve Szivárványlasz az életemben Ha eleresztlek jobban tartlak Szabadságodban hozzám vartan Szita-szőttesben lélegezhetsz Felöltöztetlek melegemmel Ha versként szólítlak nem érted Kénytelen vagyok Élni véled Emberként a mindennapokban Melletted Lenni éjjel-nappal Ha kicsid vagyok naggyá válok Hétmérföldes a bátorságom Földön állok mindkét lábammal Fejem az égben, szívem a napban
Balladabuborék
Beton erdőben
Oson a repedés
Hajlik a sóhaj
Megver a nevetés
Gyertyadal
Halkan nyílnak a gyertyák
Lángból szirmokat bontnak
Magányuk égik a csendben
Kínjuk a fénybe lobban
Egy este barátnőmmel
Legyen kerek életünk,
Koccintottad ránk poharad
S kedvem kerekre kerekült
Vörösbor poharak alatt
Angyalváró
Amikor a véletlen angyalai
Rázzák rendbe a világot
S fényt csillan még a beton is
Oly jó lenni
Amikor az órák percek
S a családod a szívedben
Megköszönöm,
Hogy jó lenni.
Bájoló Lélegzeted lélegzem, Beszippantlak, nem leszel. Ujjbegyembe költözöl, Magunk írjuk örökkön. Álmod őrzöm, őrködöm, Belül maradsz körömön, Varázspálcám forgatom, Bűbájommal bajlódom. Hajam visszanövelem, Kincsem beléje rejtem, Öltöztetlek, takarlak, Óvlak Sámson hajammal. Megígéztem tavadat, Körülöttem hullámzasz, Hajam vízeden a sás, Nádat őríz a varázs. Burkolózó Hajnaltájt ha beteg fénysugár riaszt fel éj halálát féled-e vajon Hajad mosod hideg a fürdőkád tested magányát csíped-e nyakon Ha füled dobog dübörög szíved érzed súlyod félsz-e nagyon Ha szépen szólalsz melegre mosdatsz talán egy kissé megnyugodom
Kődörgő
Köd előttem
Köd utánam
Köd hátán
Köd a bánat
Vigye el a
Nyavalyámat
Álmos magány
Ül a parton
El-elmereng
Hallgat nagyon
Nincs már csoda
Ne nyavalyogj
Fény hátán pénz
Locsog a szó
Angyal alszik
Karácsonykor
Nincs gyertyaláng
Se csend se hó
Agyag arcú lány
Ha leszedem rólad a fake-et és a sminket
Kerámia szépségét visszanyeri képed
Ragyog arcod pora
Lelked megint ép lesz
Nosztalgia
Másképp írtam verset amikor neked
A vers írta magát
S én magam veled
Az Olt fölött sejtelmes selyemsál volt a köd
Én varázsoltam
Ökörnyálból angyalt
Háncsból ördögöt
S közben fejem fölött gomolygott az ősz
Másképp írom versem
Versem ír engemet
******
Édes kis versem,
kincsem, egyetlenem,
hiányoztál már lelkemnek,
hogy megszólaltass, elhallgattass
Lincsem, kegyetlenem,
emésztőm, eresztőm ,
Istenem, istenem.
*********
Elmúltak az évek, elnyűttek a harcok,
Süketkedik szivem, némulgat az arcom.
Hallgat a dallam, alszik a hangom,
Üres gépek között felhabzsol az infó.
Bukás
Azt hittem megmentelek téged,
s lám ebben is megelőztél,
amire észrevettem magam,
nagy suttyomban megmentettél.
Hess páva Páva fészkel a szívemben, Most az egyszer nincs jókedvem, Hiúságom pöffeszt, vadít, Fényem, zöldem hasít, vakít. Páva, páva szállj el tőlem, Ne költs tojást a bensőmben! Hadd zöldelljek békességben, Sűrű erdő közepében.
kánikula kába gula mottó: Azt csak a jóisten tudja, mi az igazi hivatásunk (Csehov, Ványa bácsi) lábamon bakancs a szandál aszfaltba ragaszt a meleg hetvenhat kilómat viszem nem tudom nem látom merre fejemben szédül egy félve lett gondolat vigyor képe Isten se tudja igazi hivatásom mi lenne
babák
tisztára mosson a gyermek
szomjatok sokszor oltsa
szépségtek ragyogja széjjel
őrizzen mosolya fénye
2 ségek
öles a bánat köles a bánat kezem gyomot vet eszem kapálgat szívem kapálóz napi hozsánna napi blaszfáma írjam ne írjam versem ki várja s ha nem ki bánja te is virágból én is virágból miért mindig kettő a sziromból marad a végén
Ars(ă) Poetica
ha igazi költő lennék olyan akinek könyvei jelennek meg és különféle díjakat kap kapásrutinból ilyesmiket írnék - városon fémeseket harap a hajnal az éjszaka seggébe - szerencsénkre nem vagyok igazi költő
Erotika tár
Haj Hallgass Szem Nézlek Orr Illatod Száj Ízek Fül Cimpa Tarkó Bizsereg Nyak Kecses Hát Gerinced Mell Bimbó Has Simaság Köldök Kerek Öl Szomjúság Comb Pihe Térd Kivillan Térd Hajlat Láb Karcsúság Talp Ideg Lábujj Meztelen Két Kezemben Tartlak Tégedet
végzem a dolgom s kalap nem kell semmiféle póz nem kell semmiféle máz nem kell iskola irány kör befogad bezár túl nagyra nőttem én s kicsik a skatulyák írhatok az égre mindet körém nő a világ Elalvófélben Valami szikra hasonlított bennünk valami apró izgatott sugár sütötte perzselte a talpunk örökkön űzte hogyha állt valami görcsös küzdelembe estünk szerelem karmokkal kergettük egymást most végre mind a ketten megpihentünk egy vékony szálon feledünk egy s mást mersz veled merek erőszakos lenni matriarchátust ülni trónomon veled merek nagyon önző lenni kikövetelni mihez szent jogom veled merek olyan nagyon lenni mint nők nem szoktak mi nekük titok veled merek mindig porig égni széltáncolódni a hamvamon mosolykoszorúm vajon kikért meddig kell viselnem mosolykoszorúm híradó ma már fekete mélysége a kéknek ma már pusztába kiáltott minden szó ma már sárgát nő a fű az égre ma már nem nézek több híradót
Tulipános láda
apróka világot gyűjtöttél köréd bagoly szeméből ragyog a fény szárnya az éjre takarót suhint csiga tanít egy régi mesét aki siet elkesik mellette sün siklik nesztelen zenét csak az elefánt hallja legyező fülével magába szívja ormányára szállva éveik számán töpreng egy ősöreg holló ládád kulcsán a látó a varázst kötő-oldó
Álom á di dádá
ruhám potyában lángol rám
egyiptomi figurát
bőröm elfelejtette illatát
mit hozzám bújt a nyár
tengerből sziklából fából
levélszínű napsugárból
százezer tóból
arcom már nem nyúlhat tovább
gépies kínom el nem bocsát
kiáltom egyre kiáltom széjjel
magam csak én menthem meg
viruló kedvet kerekítek körém
belebújok egy piros napba
fejemben pörög a cigány nóta
a keserves
a rekedt
az élettől kedves
a szikkadt arcú
a buja
a csontos hátú
a suta
a vándor
a büszke
mezítlábas gábor
ti álmotokban járók
nem tudjátok
mitől világol
egy gépszínű sarok
egyre mélyebb
hajamban az ősz szemem körül a ránc tekintetemben a barna szívemben a tánc mosolyomban a dallam hangomban a szó markomban a mérés léptemben a nyom
Cseppenként gömbbe
csöpögi magát az ősz lassan folyik el a fa lombja kínai cseppek a plafonban tépik idegem göthöt köhögök hátamba göcsörtöt meddő ölembe fázó összebúvásunk ki nézi bánja gömbbe gurultan tapadunk egymás izzadt homlokára bojtorján kampókat növesztünk világ vigyázza
Igazi szerelmi vallomás
(Egy busz oldalán olvastam egyszer valahol: te iubesc, deci shimbă-te. Szeretlek, tehát változz meg.)
Szeretlek, mondtad
s megpróbáltad
leszedni fejemről
a tulipiros kendőt.
Udvar
Az udvarban nem az a szép,
Hogy egy elkerített föld a tiéd,
Hanem hanyatt fekszel s látod,
Fölötted a puszta ég.
work spirit
irigy szemlehéjak hátamba sütnek csuklómba marnak bokámba tépnek hiába csámcsogtok szaggattok széjjel ti jártok rosszul több lesz belőlem
Barátom szabad aggodalmai önnön szabadságáról
úgy kell a szabadság míg élek magamat keresem félek meg nem találom suttyom magam ágakon virraszt barlangban loppan csillagban lobban kerítésen szökken hátsó kapukon megszökik tőlem erre csak erre könyörgök szépen s lábamhoz dorombol a macskalelkű énem
Glória
szalmából font glóriámon időmadarak csicseregnek harmatcseppek cseperednek napsugarak sütkéreznek
Részeg Isten
Isten Te egy kicsit részeg voltál Részeg bizony és egy kicsit művész Ezért ragyog fel képed minden művész arcon Részegember lelken
Frida
nem szégyen a könny ha pörög apró kicsi kövek gurulnak ki a szívemből sorra hangomból a kín vetkőzik ki önmagát bontja szememben barna a bánat a mosoly kontya fürtjeim elkígyóznak nézd világ ilyen kicsi vagyok mégis elsöpörhet mindenestül piros szoknyámnak egyetlen fodra
visz a vérem
visz a vérem futok utána töri az utam tör a bánat visz a vérem amerre zubog izzik az élet hasad a burok visz a vérem meg sose állok meg ne alvadj el nem alszom visz a vérem hozzád ha érek piros a szemem bűbáj a vértem míg lehet fuss el szemedet süsd le visz a vérem ki tudja merre
Kérdés
Hajadba tudod fogni a szelet égő öledbe a tüzet tekintetedbe a fájást lábad-karodba a zárást? Szertefújod-e a szelet fellobbantod-e a tüzet elfájod-e mind a fájást szereteted old-e zárást?
szeretlek de
(1) nomád vagyok véremben cigány unos untalan utamat járó vessen meg érte a nagy világ én ne vessem el meg magam világom (2) ne kéne annyi örömöt elviselni annyi örömöt bánatot hajj ne kéne fáradtkacagó szájjal hátradőlni mosolyogni szemlesütve könnycsorogni (3) addig mentem míg meg nem álltam szomorúságomban földhöz ragadtan testem helyén egy piros csizma lelkem helyén egy alig tócsa (4) Erős hangokkal úgy sírsz bennem imába záruló szép szemeddel könnyem a könnyed ázott az ágyunk nem egy az utunk nem egy a vágyunk tiéd a fészek enyém a szállás tiéd a hóra enyém a csárdás tiéd az otthon enyém a szó te a végre gondolsz én alfa vagyok
Edó
ne szólítsatok Gergely Editnek copyrightja van nevemnek híres-neves nekem nincs copyrightom magamat folyton szorzom-osztom s minél magasabbra nyúlok annál inkább kopom tömör Edó lettem gyakran vagyok Ed pont
SMS
elküldött és el nem küldött
kincseim megnyomták a gyomrom
felhasították beleim
vajon mi lesz most velem
nem bírom magam megemészteni
összeasztam
semmibe hulltam
életvirág fekete korma
holdudvar elveszett holdja
az egyik verseket ír nekem
a másik éneket
a harmadik vörösboroztat
a negyedik békén hagy
még jó hogy nincs két életem
elég bajotok lenne
mire egyiket felraknátok a polcra
a másik mindig elmenekülne
fehér ruhám nem veszem fel neked
hadd hidd hogy piros szoknyám minden fodra
hadd hidd hogy csökönyös a szamár
s nem a gazdája a makacs tudatlan
ha öreg leszek s elmondtam a szavakat mind
virágoktól tanulom a szépet
fáktól az időt
macskáktól bölcsességet
mindig úgy megyek mintha állnék
s úgy állok mintha mindig úton
ne szegődj társamul kedves
hisz akkor maradsz le mikor megállok
egy el nem táncolt tangó ritmusára
hangod színe ma mexikói
barna
fénybe vonja
bőrömön a bársonyt
kávémon a gőzt
szememben a csendet
szavad színeket sző
s új csíkokat
talán
szívemből futó
rongyszőnyegembe
a játék vége
annyi maszkomat lekaptad álarcosbált rendezhetnél ha kiadnád sorban a nevető a durva az áligszent a kurva az örökanya a meddő az égigérő esendő kedvesem az utolsónál tartasz a játék véget ért ez a magány maszkja rántsd vissza kezed húnyd le szemed hallgass ezt már az Isten adta s magam sem tudom arcom-e álarca
(2004-2007 Bukarest. Biztosan tudom, hogy volt még pár vers, de azok, úgy látszik, a sok honlap, blog ide-oda költöztetéssel elkallódtak. Ha megtalálom, akkor megosztom azokat is.)
