Bukaresti verskalandok

Tavasz

a mi mindennapi derűnket

add meg nekünk a csodát

betonporos rengeteg

nem ígér holnapot se mát

a tavasz ereje kinnreked

be csak a fuvallata ér

a veréb szürkét berzenget

repedésben rügy a remény

hogy egyszer nekünk is házunk lesz

udvarunk virágzó fáink

zöldellni fog a ragyogás

s világunk közepén állunk...

a csendben a város feldübög

szívem hangja eltéved

s én itt maradok szomorún

fejem az asztalon

(f)élek

szemmérték

csordultig telik

a szem

a mosoly

a ránc

csontig kopik

a kéz

a fogom

a tánc

Vendégfogadás

(Olli édesapja emlékére)

csillagok őrködnek csendben

csupaszon magamban állok

szemembe szállingóznak

fehér hóbólvirágok

becsukom csordultig szemem

távolban zöldellő rügyek

üres kezekkel jövök

fogadjatok be engem

Társ

Akár a hegy olyan szép vagyok

Büszkén állok fejem feltartom

Nézek széjjel

Te is megsejtetted én édes társam

Aranymadaram mi a szárnyalás

Szárnyad levágták

Erős száron nőttél arany búzakalász

Nőttél növekedtél köréd tekeredtek

Mérgező indák

Szempillámból szárnyat szővök neked

Mérgező indáid fogammal tépem le

Nézzél széjjel

Hajajj

kit érdekel

mi lesz veled

ha éjjel kínoz

a végbeled

ha stresszed oldó

rossz álomportól

a szemed végled

kimered

elkésett harangozók harangoznak valahol mélyen verik a harangokat félre kongok tép a sok fény szikra szemem lehúnyom Bongok Bolondok bolond bolond bolondok későn érkező angyalok bánatomban lenyeltem a napot Légnyomás harangoznak belül kongnak a sejtjeim fogvacognak meghalok kristálycsengés csilingelés a kacagás a gondolat megfagyott testemből lett szobrom nézem a nagy csaló ennedszer is elkapott Kavalkád szemöldököm elszállt a szélben hajam hová lobogott szoknyám vörös pörgésével milyen egekben ropogott ropott bolond bolondító táncot hová szoródtam szét nálad látásom hagytam nálad hársfa sugarat neked hajdani herceg egy napfényes út maradt Amszterdam reggeli parkban mögötted ültem a biciklin lában kalimpán harangolt s szédült alattam két kerék neked hajdani herceg egy napfényes út maradt szépen elképzeltél most ismét engem képzelődsz London ködös utcáin varázsolom neked az időt ó hogy énekelném ismét le az égről a csillagot hogy roppantanám erős kezemben össze az összes hazug maszlagot életem nagy hazugságait mind bedobnám a folyóba fejem levennén nyakamról s testem cigányul táncolna őrjöngenék egy óriás kalapban meztelen alája bújnék édes mérgező gomba eszed szelíden megölném szilajon szívnám a zenét hogy talpamból is az folyna tánc s a könyökömön a könny micsoda fergeteg volna mindenki szoknyámba szédülne nem haragudna rám senki nem is félnének tőlem csak nevetnének csak nevetnének s elhinnék ilyen az élet elhinnék igaz a szó hogy néha még én is félek ettől a vadszívű barna asszonytól ki piros szoknyába bújva pörög a messzi magasba hajdanvolt holland hercegem vajon most milyen lennék ha nincs az a régenvolt múlt ha nem nyitod ki ezt a kaput s te édes kicsi kincsem tudatlanul ülsz mellettem nem tudod mennyire félek milyen óvatosan tartlak hogy óriás kezeimmel össze ne roppantsalak téged is kint talán most hull le a harmat

Italosz

tudom egy tequila nem vált meg engem

sem egy pohár vörösbor

nemes italaim aranyból bíborból

de ereimben csiszonkálnak

s cigánykereket vetve

bolond ingert csalogatnak

kényükre-kedvükre

lábaim nagyot lépnek

Óperencián túlra

szárnyaim messze visznek

bele a láthatárba

hátam gyönyörűen ível

az esti napsütésbe

kábuló combokkal kérlek

szeressél agyon engem

s te szememre pillát csókolsz

ajkaid nyomán virág friss fű nő

remegő pórusaimból

tudom nem váltotok meg engem

tequila pohár vörösbor

de öröklött magányomra húztok

egy tűzbőlnőtt szép asszonyt

Múzsa

Még sokszor tied a versem

Sokáig magamban tartlak

Korosztolsz mélyen bennem

Szakad egy vékony szalag

Tüzem múzsája maradsz

Lángom magasba téped

Ha valami izzik bennem

Neked írom le épen

Soha meg nem bocsátok

Sorolnám vétkeink szépen

Áldott átkozott kínom

Könyörgöm maradj vélem

Ha jég is belül a dallam

Segíts hogy dallá égjen

Ha merev is fáradt kezem

Segítsed versbe ékem

Kérés

Istenem nem sokat kérek

Csak az erőm tarts meg nékem

Az életet adót

Add hogy az emberek szívét

Messze egekig kacagtassam

Ragyogjon az ép

Ha én magam rogyom össze

Adj mellém bort zenét verset

S egy férfi erejét

Hogy mindig talpra tudjak állni

A reggeleknek dúsan hahotázni

Fejem megrázni

Legyen mindig bíborvörös ruhám

Aranynarancs fényem virágból

Mosolykoronám

De talán túl sokat kérek

E bőséghez kevés egy élet

Szord hát kincseid széjjel

Öles a bánat Magamat élem Magamat halom Néha te is Átlátsz a falon Hallod a nótám Kincsemed kéred Kincsemet féled Magam csak így Adhatom néked Rettentő szépen Öl az ajándék Él az ajándék Bosszúd hálából Éles sebet tép Öles a bánat

Kopogó tél Kopog a kő kopp Károg a holló Szürke kedvű telek járnak Elkerül a hó Nem hull az oldó Fehér takaró Betonbeton ködben állunk Hallgat a város Csitt csitt angyalom Ne szipogj nagyon Éltedmentőn éltedváltón Tán befed a hó

A tudás trolibusza órák előtt röpke félórára röpke sörre sarki kiskocsmába ültünk Marikával és mesélt egy „mesét” a trolibuszban sokan zötykölődtek boldogok és boldogtalanok tarka ruhás bohó suttyó kölykek és rongyolódott koszos bolondok egy házicipős öregasszony mellől mint leprástól húzódtak félre mind még lehány minket ez a kurva lotyó sze’ elitta már pénzit s az eszit gondolatban ki tudja hol ülve kinek mondta tanult dolgait szavalt hadart egyre szemlesütve és észállítók voltak szavai a zötykölődő zsúfolt trolibuszban anyanyelvén szólalt meg Shakespeare s a tág szemekben sorra felragyogtak sok irodalmak legszebb gyöngyei ha provokálták csak még jobban fújta a festők zeneszerzők műveit tudásának lángja elégette rongyait és házicipőit leszállni készült s az előbb még külsejétől szétszéledt tömeg most sűrű gyűrűjén nyitott rést a humanistának – eltévedt

Elképzelt öregkorom Elképzelem vénasszony magamat, huncut leszek s nagyon, nagyon kópé, ülök majd verandámon a fa alatt tiritarkán s szívom a pipámat. Te szivarozni fogsz? – képped el Miki. Nem szivarozni, pipázni, kedves, bizony. S a nyári delet sörrel hűsíteni, az éjszakát vörösborral fogom. Néha vadul hajtom hintaszékem, szalmakalapom lipinkáz fejemben, a vénasszony már megint ivott, mondják, de szeretni fognak a gyermekek. És írni fogok mindenről, mi fontos, az előttem virágzó szerény gyümölcsfákról, a naplementéről, Istenről, gyerekről, a meg-megváltó kegyes elmúlásról. Annyi időm lesz, mint égen a csillag, lépteim számát nem számolja senki. Egy reggel utólszor nyitom ki kapumat, szólítanak, ideje indulni.

Egy séta kietlenéknél

silány arcokon porcelán

hamis kéjek és cicomák

sok éhes férfi szem vigyáz

vigyázz lefolyik a máz

tettessél testes orgazmust

kapkod egy mély orgánum

hiúságomat jól vidd át

az éjen ha nem nuku nász

ördögi körben jár a tánc

sok mohó est és kicsi vágy

komiszkenyéren szembogár

lapos lelkeket visz az ár

végső álmom a szatyorban

egyszer elalszom

de mint a régen

kihunyt csillag fénye

valami belőlem

tovább utazik

bennetek ragyog újra

míg utolsó sugaram

is el nem tűnik egy

mély szatyorban

s aki tartja csak

akkor jön rá

Edó már rég

Álmát alussza

Egy ránc eredete

Hogy mit szeretnék?

Erőt adni a szónak.

Se zseni, se dilettáns, mezsgyék

félkész – félig kalandora.

Se ember, se isten,

félkész – félig teremtő.

Se állat, se ember,

félkész – félig gazember.

Se asszony, se leány,

félkész – félig nő.

Se én, se te,

félkész – félig szerelmes Mi.

Se vallás, se nem,

félkész – félig hit(egető).

Se halál, se nem,

félkész – félig halhatatlan halandó.

Se élő, se holt,

félkész – félig halálig haldokló.

Se omega, se alfa,

félkész – félig folyamat.

Talán csak a szájam körül ívelő

konok ránc teljes s szinte kéjes kínom,

mellyel e félkész – félig világot

a szavak hatalmával terelgetem egybe.

Se falu, se város,

félkész – félig kozmopolitán.

Se román, se magyar,

félkész – félig hazátlan.

Se székely, se szorvány,

félkész – félig erdélyi talán.

Se fehér, se fekete,

félkész – félig ködköpönyeg.

Se igen, se nem,

félkész – félig felelet.

Se vele, se ellene,

félkész – félig megalkuvó.

Se művelt, se műveletlen,

félkész – félig értelmiségi.

Se bió, se nejlon,

félkész – félig ételt zabáló.

Se népit, se műt,

félkész – félig dalt hallgató.

Se európa, se balkán,

félkész – félig unió, ha....

.......

se......., se.......

félkész – félig............stb.

Vigasztalóka

Alma íze ringat el,

Ínyem zamatára lel,

Szívem almaálmot húny,

Nem rágja már féreg, bú.

Almám lassan harapom,

Ismét kisgyerek vagyok,

Kívül-belül csupa íz,

Csupa szín és csupa csíny.

December 1 Elpihen testemen a tested Gőzölgő illatunk befed Kezet fog bennünk az ember Árulót kiált a nemzet December első napján Ünnepel szerte az ország Szerelmet ülünk mi ketten Szobánkban két szép szerelmes Zászlóktól tarkák a házak Bennünk meg fehér kendő Szorosan öleljük egymást Vajong az eljövendő

Ha-tárom Ha hunyorítok jobban látlak Fényedből lényed hozzám árad Fekete fehér szálból szőve Szivárványlasz az életemben Ha eleresztlek jobban tartlak Szabadságodban hozzám vartan Szita-szőttesben lélegezhetsz Felöltöztetlek melegemmel Ha versként szólítlak nem érted Kénytelen vagyok Élni véled Emberként a mindennapokban Melletted Lenni éjjel-nappal Ha kicsid vagyok naggyá válok Hétmérföldes a bátorságom Földön állok mindkét lábammal Fejem az égben, szívem a napban

Balladabuborék

Beton erdőben

Oson a repedés

Hajlik a sóhaj

Megver a nevetés

Gyertyadal

Halkan nyílnak a gyertyák

Lángból szirmokat bontnak

Magányuk égik a csendben

Kínjuk a fénybe lobban

Egy este barátnőmmel

Legyen kerek életünk,

Koccintottad ránk poharad

S kedvem kerekre kerekült

Vörösbor poharak alatt

Angyalváró

Amikor a véletlen angyalai

Rázzák rendbe a világot

S fényt csillan még a beton is

Oly jó lenni

Amikor az órák percek

S a családod a szívedben

Megköszönöm,

Hogy jó lenni.

Bájoló Lélegzeted lélegzem, Beszippantlak, nem leszel. Ujjbegyembe költözöl, Magunk írjuk örökkön. Álmod őrzöm, őrködöm, Belül maradsz körömön, Varázspálcám forgatom, Bűbájommal bajlódom. Hajam visszanövelem, Kincsem beléje rejtem, Öltöztetlek, takarlak, Óvlak Sámson hajammal. Megígéztem tavadat, Körülöttem hullámzasz, Hajam vízeden a sás, Nádat őríz a varázs. Burkolózó Hajnaltájt ha beteg fénysugár riaszt fel éj halálát féled-e vajon Hajad mosod hideg a fürdőkád tested magányát csíped-e nyakon Ha füled dobog dübörög szíved érzed súlyod félsz-e nagyon Ha szépen szólalsz melegre mosdatsz talán egy kissé megnyugodom

Kődörgő

Köd előttem

Köd utánam

Köd hátán

Köd a bánat

Vigye el a

Nyavalyámat

Álmos magány

Ül a parton

El-elmereng

Hallgat nagyon

Nincs már csoda

Ne nyavalyogj

Fény hátán pénz

Locsog a szó

Angyal alszik

Karácsonykor

Nincs gyertyaláng

Se csend se hó

Agyag arcú lány

Ha leszedem rólad a fake-et és a sminket

Kerámia szépségét visszanyeri képed

Ragyog arcod pora

Lelked megint ép lesz

Nosztalgia

Másképp írtam verset amikor neked

A vers írta magát

S én magam veled

Az Olt fölött sejtelmes selyemsál volt a köd

Én varázsoltam

Ökörnyálból angyalt

Háncsból ördögöt

S közben fejem fölött gomolygott az ősz

Másképp írom versem

Versem ír engemet

******

Édes kis versem,

kincsem, egyetlenem,

hiányoztál már lelkemnek,

hogy megszólaltass, elhallgattass

Lincsem, kegyetlenem,

emésztőm, eresztőm ,

Istenem, istenem.

*********

Elmúltak az évek, elnyűttek a harcok,

Süketkedik szivem, némulgat az arcom.

Hallgat a dallam, alszik a hangom,

Üres gépek között felhabzsol az infó.

Bukás

Azt hittem megmentelek téged,

s lám ebben is megelőztél,

amire észrevettem magam,

nagy suttyomban megmentettél.

Hess páva Páva fészkel a szívemben, Most az egyszer nincs jókedvem, Hiúságom pöffeszt, vadít, Fényem, zöldem hasít, vakít. Páva, páva szállj el tőlem, Ne költs tojást a bensőmben! Hadd zöldelljek békességben, Sűrű erdő közepében.

kánikula kába gula mottó: Azt csak a jóisten tudja, mi az igazi hivatásunk (Csehov, Ványa bácsi) lábamon bakancs a szandál aszfaltba ragaszt a meleg hetvenhat kilómat viszem nem tudom nem látom merre fejemben szédül egy félve lett gondolat vigyor képe Isten se tudja igazi hivatásom mi lenne

babák

tisztára mosson a gyermek szomjatok sokszor oltsa szépségtek ragyogja széjjel őrizzen mosolya fénye

2 ségek

öles a bánat köles a bánat kezem gyomot vet eszem kapálgat szívem kapálóz napi hozsánna napi blaszfáma írjam ne írjam versem ki várja s ha nem ki bánja te is virágból én is virágból miért mindig kettő a sziromból marad a végén

Ars(ă) Poetica

ha igazi költő lennék olyan akinek könyvei jelennek meg és különféle díjakat kap kapásrutinból ilyesmiket írnék - városon fémeseket harap a hajnal az éjszaka seggébe - szerencsénkre nem vagyok igazi költő

Erotika tár

Haj Hallgass Szem Nézlek Orr Illatod Száj Ízek Fül Cimpa Tarkó Bizsereg Nyak Kecses Hát Gerinced Mell Bimbó Has Simaság Köldök Kerek Öl Szomjúság Comb Pihe Térd Kivillan Térd Hajlat Láb Karcsúság Talp Ideg Lábujj Meztelen Két Kezemben Tartlak Tégedet

végzem a dolgom s kalap nem kell semmiféle póz nem kell semmiféle máz nem kell iskola irány kör befogad bezár túl nagyra nőttem én s kicsik a skatulyák írhatok az égre mindet körém nő a világ Elalvófélben Valami szikra hasonlított bennünk valami apró izgatott sugár sütötte perzselte a talpunk örökkön űzte hogyha állt valami görcsös küzdelembe estünk szerelem karmokkal kergettük egymást most végre mind a ketten megpihentünk egy vékony szálon feledünk egy s mást mersz veled merek erőszakos lenni matriarchátust ülni trónomon veled merek nagyon önző lenni kikövetelni mihez szent jogom veled merek olyan nagyon lenni mint nők nem szoktak mi nekük titok veled merek mindig porig égni széltáncolódni a hamvamon mosolykoszorúm vajon kikért meddig kell viselnem mosolykoszorúm híradó ma már fekete mélysége a kéknek ma már pusztába kiáltott minden szó ma már sárgát nő a fű az égre ma már nem nézek több híradót

Tulipános láda

apróka világot gyűjtöttél köréd bagoly szeméből ragyog a fény szárnya az éjre takarót suhint csiga tanít egy régi mesét aki siet elkesik mellette sün siklik nesztelen zenét csak az elefánt hallja legyező fülével magába szívja ormányára szállva éveik számán töpreng egy ősöreg holló ládád kulcsán a látó a varázst kötő-oldó

Álom á di dádá

ruhám potyában lángol rám

egyiptomi figurát

bőröm elfelejtette illatát

mit hozzám bújt a nyár

tengerből sziklából fából

levélszínű napsugárból

százezer tóból

arcom már nem nyúlhat tovább

gépies kínom el nem bocsát

kiáltom egyre kiáltom széjjel

magam csak én menthem meg

viruló kedvet kerekítek körém

belebújok egy piros napba

fejemben pörög a cigány nóta

a keserves

a rekedt

az élettől kedves

a szikkadt arcú

a buja

a csontos hátú

a suta

a vándor

a büszke

mezítlábas gábor

ti álmotokban járók

nem tudjátok

mitől világol

egy gépszínű sarok

egyre mélyebb

hajamban az ősz szemem körül a ránc tekintetemben a barna szívemben a tánc mosolyomban a dallam hangomban a szó markomban a mérés léptemben a nyom

Cseppenként gömbbe

csöpögi magát az ősz lassan folyik el a fa lombja kínai cseppek a plafonban tépik idegem göthöt köhögök hátamba göcsörtöt meddő ölembe fázó összebúvásunk ki nézi bánja gömbbe gurultan tapadunk egymás izzadt homlokára bojtorján kampókat növesztünk világ vigyázza

Igazi szerelmi vallomás

(Egy busz oldalán olvastam egyszer valahol: te iubesc, deci shimbă-te. Szeretlek, tehát változz meg.)

Szeretlek, mondtad

s megpróbáltad

leszedni fejemről

a tulipiros kendőt.

Udvar

Az udvarban nem az a szép,

Hogy egy elkerített föld a tiéd,

Hanem hanyatt fekszel s látod,

Fölötted a puszta ég.

work spirit

irigy szemlehéjak hátamba sütnek csuklómba marnak bokámba tépnek hiába csámcsogtok szaggattok széjjel ti jártok rosszul több lesz belőlem

Barátom szabad aggodalmai önnön szabadságáról

úgy kell a szabadság míg élek magamat keresem félek meg nem találom suttyom magam ágakon virraszt barlangban loppan csillagban lobban kerítésen szökken hátsó kapukon megszökik tőlem erre csak erre könyörgök szépen s lábamhoz dorombol a macskalelkű énem

Glória

szalmából font glóriámon időmadarak csicseregnek harmatcseppek cseperednek napsugarak sütkéreznek

Részeg Isten

Isten Te egy kicsit részeg voltál Részeg bizony és egy kicsit művész Ezért ragyog fel képed minden művész arcon Részegember lelken

Frida

nem szégyen a könny ha pörög apró kicsi kövek gurulnak ki a szívemből sorra hangomból a kín vetkőzik ki önmagát bontja szememben barna a bánat a mosoly kontya fürtjeim elkígyóznak nézd világ ilyen kicsi vagyok mégis elsöpörhet mindenestül piros szoknyámnak egyetlen fodra

visz a vérem

visz a vérem futok utána töri az utam tör a bánat visz a vérem amerre zubog izzik az élet hasad a burok visz a vérem meg sose állok meg ne alvadj el nem alszom visz a vérem hozzád ha érek piros a szemem bűbáj a vértem míg lehet fuss el szemedet süsd le visz a vérem ki tudja merre

Kérdés

Hajadba tudod fogni a szelet égő öledbe a tüzet tekintetedbe a fájást lábad-karodba a zárást? Szertefújod-e a szelet fellobbantod-e a tüzet elfájod-e mind a fájást szereteted old-e zárást?

szeretlek de

(1) nomád vagyok véremben cigány unos untalan utamat járó vessen meg érte a nagy világ én ne vessem el meg magam világom (2) ne kéne annyi örömöt elviselni annyi örömöt bánatot hajj ne kéne fáradtkacagó szájjal hátradőlni mosolyogni szemlesütve könnycsorogni (3) addig mentem míg meg nem álltam szomorúságomban földhöz ragadtan testem helyén egy piros csizma lelkem helyén egy alig tócsa (4) Erős hangokkal úgy sírsz bennem imába záruló szép szemeddel könnyem a könnyed ázott az ágyunk nem egy az utunk nem egy a vágyunk tiéd a fészek enyém a szállás tiéd a hóra enyém a csárdás tiéd az otthon enyém a szó te a végre gondolsz én alfa vagyok

Edó

ne szólítsatok Gergely Editnek copyrightja van nevemnek híres-neves nekem nincs copyrightom magamat folyton szorzom-osztom s minél magasabbra nyúlok annál inkább kopom tömör Edó lettem gyakran vagyok Ed pont

SMS

elküldött és el nem küldött

kincseim megnyomták a gyomrom

felhasították beleim

vajon mi lesz most velem

nem bírom magam megemészteni

összeasztam

semmibe hulltam

életvirág fekete korma

holdudvar elveszett holdja

az egyik verseket ír nekem

a másik éneket

a harmadik vörösboroztat

a negyedik békén hagy

még jó hogy nincs két életem

elég bajotok lenne

mire egyiket felraknátok a polcra

a másik mindig elmenekülne

fehér ruhám nem veszem fel neked

hadd hidd hogy piros szoknyám minden fodra

hadd hidd hogy csökönyös a szamár

s nem a gazdája a makacs tudatlan

ha öreg leszek s elmondtam a szavakat mind

virágoktól tanulom a szépet

fáktól az időt

macskáktól bölcsességet

mindig úgy megyek mintha állnék

s úgy állok mintha mindig úton

ne szegődj társamul kedves

hisz akkor maradsz le mikor megállok

egy el nem táncolt tangó ritmusára

hangod színe ma mexikói

barna

fénybe vonja

bőrömön a bársonyt

kávémon a gőzt

szememben a csendet

szavad színeket sző

s új csíkokat

talán

szívemből futó

rongyszőnyegembe

a játék vége

annyi maszkomat lekaptad álarcosbált rendezhetnél ha kiadnád sorban a nevető a durva az áligszent a kurva az örökanya a meddő az égigérő esendő kedvesem az utolsónál tartasz a játék véget ért ez a magány maszkja rántsd vissza kezed húnyd le szemed hallgass ezt már az Isten adta s magam sem tudom arcom-e álarca

(2004-2007 Bukarest. Biztosan tudom, hogy volt még pár vers, de azok, úgy látszik, a sok honlap, blog ide-oda költöztetéssel elkallódtak. Ha megtalálom, akkor megosztom azokat is.)