Máté Gábor nevét bő tíz éve hallottam először. Mivel többnyire a drogok és a pszichedellikumok kapcsán idézték a nevét, és úgy, mint aki az ezekkel való gyógyítást promoválja, nem igazán érdekelt. Aztán mind több helyről, minél több összefüggésben és mind sűrűbben érkezett meg hozzám a neve, míg legutóbb, amikor kíváncsian belelapoztam az egyik könyvébe, felajánlották kölcsönbe. Mind a gyermekem apjával, mind a férjemmel gyakran volt beszédtémánk a függőség. Látszólag nekik volt egy egyértelmű függőségük, a cigaretta, nekem látszólag nem volt semmi ilyesmim. Bárhogy néztük, kívülről úgy nézett ki, hogy a kávén kívül, ami nélkül amúgy jól el tudok lenni, semmiféle függőségem nincs. De ez a szemszög bennem ferdén állt, nyugtalanított. Valami biztos van, valami, ami álarcot visel, ami nem olyan egyértelmű, mint a cigaretta, az alkohol, a drog vagy akár a társfüggőség. De mi lehet az? A könyv magyar címe, A sóvárgás démona, és az alcíme, Ismerd meg függőségeidet, egyértelműen nekem is szólt. A démon szót a buddhista tanításokból ismerem. A kínzó, fogva tartó félelmeink, kényszereink, lelkünk csapdáinak a neve, azé a csapdáé, aminek a mantrája a nem elég. A kielégíthetetlen és csillapíthatatlan vágyak neve. Magamból ezt kicsit másképp ismertem, nem úgy, hogy valami számomra nem elég, hanem úgy, hogy én magam nem vagyok elég. Az Ismerd meg függőségeidet pedig annyira általánosan, egyetemesen mindenkinek szól, hogy reménykedtem, hátha ebbe én is beletartozom és végre választ kapok arra a kérdésre, ami annyiszor felütötte a fejét.
Az elején, bár nagyon megérintettek a drogos páciensek történetei, egy idő után türelmetlenkedni kezdtem. Mikor térünk már a lényegre? Mikor olvashatok már arról, hogy mi is a függőség? Mi az oka? Mitől alakul ki? Hogyan lehet, vagy egyáltalán lehet-e gyógyítani? És akkor, amikor az első fejezetek után olyan közepes jónak ítéltem meg a könyvet, Máté Gábor magáról ír, a saját függőségéről. Az hagyján, hogy magáról ír leplezetlenül, őszintén, nyíltan. De ahogyan ír, ahogyan megszünteti a különbséget közte és a páciensei között, ahogyan szemmagasságból látja és éli az életét, rákényszeríti az olvasót, igen, rákényszeríti, hogy ugyanezt tegye. Az, hogy minden egyes szava a mély együttérzésből fakad, semmiféle menekülő útvonalat nem hagy senki egója számára, aki vállat ránthatna és azt mondhatná, ez rájuk, a söpredékekre és a hibbant dokijukra tartozik, én nem ilyen vagyok, én ezeknél jobb vagyok, ez nem az én dolgom: “A megvetés tárgya és jellege mindig elárulja rólunk, hogy mit gondolunk magunkról.” 320. o. A könyv szisztematikusan felszámolja a különbözőségeket, és figyelmünket azon a hajszálon tartja, ami miatt mi olvasunk róluk, és nem ők rólunk. Ez a hajszál pedig nem rajtunk múlt. Nem a mi érdemünk és garancia sincs rá, hogy egyszer nem szakad el. Látszólag bebiztosítva ülünk nem függő világunkban, de ha valaki hirtelen kirántja alólunk mindazt, amiktől valójában függünk, vajon nem találjuk-e magunkat egy sokkal mélyebb pokolban, mint a drogosok, alkoholisták, utcán élők? Vajon mi egy nagy válságban megtaláljuk-e azt a “drogot” vagy azt a józanságot, ami életben tart, vagy összeroppanunk, belehalunk, akár fizikailag is vagy úgy, hogy élőhalottakká válunk, vagy, ami mostanában a leggyakoribb, a rajtunk “élősködő” virtuális avatárunk szánalmas gazdalényévé?
“A lelkemben, legbelül nem sokban különbözöm a betegeimtől – néha szomorúan veszem tudomásul, hogy pszichológiai értelemben mennyire hasonlítok hozzájuk, és milyen kicsinyke az az isteni kegyelem, amely elválaszt tőlük.” 328. o.
A könyv bemutatja azokat az eredményeket, amelyekig az agykutatás 2008-ig eljutott. Ekkor jelent meg a könyv Kanadában. A kutatások alapján egyértelmű, hogy a magzatkori, csecsemőkori és gyermekkori traumák az agy fizikai elváltozását idézik elő olyan szinten, hogy bizonyos részek egyáltalán nem vagy csak részlegesen fejlődnek ki, zavar támad az agyban keletkező vegyületek szinjén, a dopamin- (serkentő, motiváló, jutalmazó) és az opiátapparátusban (nyugtató), a limbikus és emocionális régiókban, a stressz- és impulzuskontroll-mechanizmusokban, egyszóval az egész mentális és pszichés rendszerben. A kisgyerek számára, aki, hogy Dr. Wilfried Nelles fenomenológiai pszichológust idézzem, bár a születéssel a fizikai teste már különvált az anyától, de a lelke még nála van, már az is traumát okoz, ha az anyától időnként külön kell élnie, ugyanígy traumatizáló hatású, ha a gyereket sírni hagyják, ha nem vigasztalják meg. Ez az, amiről egyre többet hallhatunk, olvashatunk, tudhatunk. Emelett ott van a szexuális, fizikai és érzelmi abúzus, ami szintén egyre inkább bekerül a köztudatba. Amin ritkábban gondolkodunk el az, hogy az érzelmi távollét is traumatikus hatású. Tehát ha én gondoskodom a fizikai és szellemi körülményekről, agyondolgozom magam, hogy a gyermekem egy elit iskolába járhasson, de nem vagyok ott számára mint figyelő, értő és meghallgató szülő, azt a gyermek úgy éli meg, hogy magára hagyták és nem számíthat senkire. A stressz, az állandó bizonyítás, hogy a világ csak akkor bólint rá a létezésünkre, ha állandóan megpróbálunk megfelelni, szintén olyan változásokat idéznek elő az agyban, amelyek egyenesen a dicsőített és a társadalom által nagyra tartott, a gazdaság, a politika és a szociális élet által fentatott, promovált addikciók, vagy a megvetett addikciók irányába vezethetnek. És hogy nehogy bárkinek illúziói legyenek azzal kapcsolatban, hogy mit is nevezhetünk függőségnek, felsorolok párat: munkamánia, karrierizmus, jólszituáltság, közéleti siker, dohányzás, alkoholizmus, drogfüggőség, internetfüggősét, videójáték- és szerencsejáték függőség, szexfüggőség, vásárlási függőség, szépség- és egészségfüggőség, extrém sport függőség, stb. Lényegtelen, hogy melyikről is van szó, az agy ugyanúgy működik, a fájdalmat próbálja elviselhető tenni úgy, hogy feldob, vagy úgy, hogy lenyugtat.
“Alapvetően minden függőség magva a spirituális üresség érzete.” 117. o.
Innen nézve egy teljesen más kép rajzolódik ki az emberiségről, egy olyan kép, amelyben mindannyian, talán nagyon kevés kivétellel, és az a kivétel is talán csak ideig-óráig tud kivétel maradni, függők vagyunk. Az a bizonyos pác, amiről Hamvas Béla beszél, amelyben mindannyian benne vagyunk, maga az élet. Yuval Noah Harari könyvei rávilágítanak arra, hogy az, amit az emberiség történetének és történelemnek hívunk, a háborúk és gyilkolások története. Évmilliókig élt és fejlődőtt az ember más fajok kiírtása által vagy róvására. A fejlődésen nem valami eszmét értek, itt nincs szó jóról vagy rosszról, pont úgy, ahogyan a gyermek nem jobb vagy rosszabb a magzatnál, sem a kamasz a gyermeknél, hanem egy folyamatot. Az, amit békének hívunk, ott kint, a világban soha nem létezett, hanem mint egy sajátos tudatállapotot tapasztalhatta meg az, aki figyelő szemeit nem a kinti, hanem a benti világra vetette. Az emberiség történetében ezek az emberek úgy jelentek meg, mint üzenetek a jövőből. Az óvodában a gyerekek látják, hogy az óvonéni felnőtt, és látják, hogy ők gyerekek. Sejtik, hogy egyszer ők is felnőttekké válnak. De ők még nem azok. Ezért ők nem tudnak óvonénik lenni, de szívesen eljátsszák azt, hogy azok. Ugyanígy volt az emberiség a más tudatszinten elő emberek tanításaival, mivel ők még nem voltak ott, eljátszották azt, amit a tanítónál láttak, de ők maguk még nem tartottak ott. Az ő valóságuk a dualitás volt, míg a tanítások az egységről szóltak.
Máté Gábor könyvében számomra az egyik leginkább fejbevágó információ arról szól, hogyan befolyásolja a gyermekkori bántalmazás és trauma a két agyfélteke fejlődését és működését:
“Egy gyermekkori bántalmazáson átesett, depressziós felnőtt nőkkel készített tanulmányból kiderül, hogy náluk a hippocampus (amely az emlékezésben és az érzelmek interpretálásában vesz részt) mérete 15 százalékkal kisebb a normálisnál. A kulcstényező a bántalmazás volt, és nem a depresszió, ugyanis más, nem bántalmazott depressziós asszonyoknál ez az agyi régió rendben volt.
Említettem, hogy anomáliákat találtak a kéregtestben is, amely a két agyfélteke kooperációját segíti elő. Kiderült, hogy nemcsak a mérete lehet kisebb a traumatikus gyermekkor miatt, hanem működési zavarok is felléphetnek benne. Ennek folyományaként kétfelé “hasadhat” az érzelmek feldolgozása: a két agyfélteke nem összehangoltan működik, különösen stressznek kitett egyéneknél.
A kábítószerfüggőknél gyakori és jellegzetes jelenség, hogy egy másik személyt egy adott pillanatban idealizálnak, szinte istenítenek, a másikban pedig negatívan viszonyulnak hozzá, szinte már gyűlölik, és ide-oda “billegnek” a két állapot között. Nem létezik olyan középút, amelyben egyszerre el tudnák fogadni a másik ember szerintük negatív és pozitív tulajdonságait.
A marylandi McLean Kórház fejlődéstani biopszichiátriai programjának vezetője, dr. Martin Teicher vetette fel azt az érdekes lehetőséget, amely szerint a “negatív” véleményeket az egyik, a “pozitívakat” pedig a másik agyfélteke tárolná. A két agyfélteke integrációjának a zavaránál a két nézőpont nem olvad össze egyetlen képpé. Ennek az lehet a következménye, hogy az érintett személy önmagáról, másokról és a világról manifesztálódó véleménye is a jó és a rossz között fluktál. Ha ez a figyelemre méltó és logikus feltevés beigazolódna, az nemcsak a kábítószer-dependens emberekről magyarázna meg sok mindent, hanem számos viselkedési addikcióról is.
Ezen a ponton beleborzongok abba a felismerésbe, hogy néha jómagam is úgy működöm, mintha két különböző ember lennék. Ugyanarról a dologról képes vagyok egyyszer pozitív, máskor pedig cinikus, lenéző véleményt alkotni. Amikor a “boldog csatornán” át látom a világot, a korábbi negatív gondolataim zavaros, lidérces álomnak tűnnek. Ám ha átmegyek deprimált üzemmódba, nem értem, mit találtam a korábban pozitívnak tartott dologban olyan jónak. ”
A két agyfélteke integrációjának a zavaránál a két nézőpont nem olvad össze egyetlen képpé… Ha a csak most kezdünk oda érni, hogy van más út is az együttélésre, mint egymás kínzása, leigázása, kiírtása, megalázása, ha csak most kezdjük felfogni, hogy talán a fenyítés és a bántalmazás nem az egyetlen nevelési mód, akkor egyértelmű, hogy az agyunk is csak most kezd oda fejlődni, hogy össze tudja olvasztani a két ellentétes nézőpontot egyetlen képpé. Az ember szellemi és fizikai teste egymástól nem választható külön, együtt változik a szellem és az agy. Ha Rupert Sheldrake biológus hasonlatával élek, akkor az agy a műszer, ami befogja a szellemet, ugyanakkor a szellem teremtette ezt a műszert. A szellem változása pedig hatással van az agy változására is, pont úgy, ahogy az egyre kifinomultabb informatikai információk egyre kifinomultabb műszerek gyártását kérik.
Az, hogy időnként tudunk józanok és éberek lenni, hogy egyre többen meditálnak vagy a gyakorlásuk, életük folyamán kerülnek meditatív tudatállapotba, ami által fejlődik és finomodik az, amit Máté Gábor könyvében puszta figyelemnek, a buddhizmus nyomán a mindfullnessben tanúnak hívnak, a tudat, a szellem, az élet fejlődését, folyamatát jelzi. Rajtunk keresztül történik, de nem mi csináljuk. Ugyanakkor felelős felnőttekké csak akkor válhatunk, ha minderre, a paradoxon ellenére, igent mondunk, az életünkkel felelünk arra a hívásra, ami minket ebbe az életbe, ebbe az emberi testbe, ebbe a személybe, aki most vagyunk, hívott. És ez a hívás ugyanaz mindenki esetében, a legparányibbtól a legnagyobbig. Valami, ami lehetővé teszi a létezést az élet megannyi szélsőséges, kaotikus és harmonikus megnyilvánulásán keresztül.
“Az emberi élet – szerintem – négy pilléren nyugszik: a fizikai egészségen, az érzelmi teljességen, az intellektuális tudatosságon és a lélek szabadságán. Az utóbbira nincs recept. Buddha szerint saját lámpásunknak kell lennünk. A lélek szabadságához vezető gyakorlatok közül a spirituális olvasmányok, a szemlélődő elmélkedés és a tudatos meditáció azok a tevékenységek, amelyek az én esetemben kitárták az elmémben a kapukat. Az imákban eddig nem találtam meg ugyanezt, bár mostanában észrevettem magamon, hogy ezek is egyre jobban vonzanak. Ha imádkozunk, azt nem egoista módon, jutalmakért és előnyökért tesszük, hanem azért, hogy legyen kitartásunk a “hatalmasabb” Erő követéséhez.” 543. o.
_____________________
Az idézetek Máté Gábor, A sóvárgás démona, Ismerd meg függőségeidet c. könyvből származnak. Open Books Kiadó, 2021
Comments