Egyfelől én mindig azt hittem, hogy a franciák vígan s dalolva váltak franciákká. Mert húsz éve, amikor Párizsban jártam francia barátomnál, csak az olasz anyja tette fel a csárdást a családi összejövetelen, a magyar apjának ez már nem volt fontos, ő már francia volt. Másfelől, amikor a napokban ismét rácsodálkoztak, hogy én román létemre magyarnak vallom magam, és azt válaszoltam, hogy ezt a franciáknak nagyon nehéz megmagyarázni, hirtelen hangszín és képváltás állt be. Nem nehéz, mondta a fiatal nő, mert régebb más volt a helyzet, de Franciaország is változik. Ma például a fiatal spanyol barátaink már beszélhetnek a kisbabájukkal spanyolul. Az én apámnak még tiltott volt az anyanyelvén beszélni, szól közbe a fiatalember, szinte suttogva, mintha ezt alig szabadna kimondani. Nem kérdem meg, mi volt az apja anyanyelve. Hiszen mindegy. Ami nem mindegy, az a hang, amivel ezt elmondják. Rájövök, talán nem volt sem annyira vígan, sem annyira dalolva.
Egyfelől mindig ott van a seb. Lerí mindenkiről. Mint ahogy az arab férfiról is, aki, miután látta, hogy minden fűszert hosszasan megszagolok, megkérdezte, beszélek-e franciául. Válaszomra, hogy nem beszélek, félrefordította nem csak a tekintetét, de egy kicsit még a fejét is, és azt mondta, Franciaországban vagyunk, itt mindenkinek franciául kell beszélnie. Rájöttem, azt mondja, amit neki is mondtak hajdanán. Ugyanakkor nem akarja, hogy én kisebb árat fizetve ússzam meg. Hadd fizessem meg én is a franciává válás árát. Abból, ahogy nem néz rám, nem néz a szemembe, pedig, amikor elkezdte a beszélgetést, igenis oda nézett, látom, az egész ember egy nagy seb. Másfelől már nem is érdekli más, csak a története, a fájdalma. Nem tud ezen túllenni, és akár kézzel-lábbal érdeklődni, ki vagyok, mit csinálok itt, miért ez a szenvedélyes szaglászása a keleti fűszereknek. Ez az ember az életét mentve feladta magából az életet, a kíváncsiságot, a kapcsolódást, a nyitottságot. Kompromisszuma rabja lett.
Egyfelől az elemi iskolásoknak itt minden szerdájuk szabad. Mert a tanügyisek rájöttek, sok az öt nap egymás után. Így csak hétfőn és kedden, csütörtökön és pénteken van iskola. És időnként szombat délelőtt. Másfelől itt is a versenyszellem az uralkodó isten. Amikor arról mesélek, hogy mi zajlik most otthon, valamiféle más választ remélek, nem sűrű bólogatásokat, és utána a megjegyzést, itt is ugyanaz van.
Egyfelől sokkolódtam pár éve, amikor megtudtam, hogy Franciaországban a legrövidebb a gyermeknevelési szabadság, három hónap. Másfelől, amikor ezt elmondom, szembesülök egy nem várt válasszal, azzal, hogy egy csomó nő viszont vissza akart menni dolgozni, nem csak otthon ülni, szülni egymás után a gyerekeket, és függni a férjétől.
Egyfelől ott van a mélyszegénység. Itt van Európa legszegényebb negyede, mondja a férjem. Kivéve Romániát, teszem hozzá tűnődően, inkább kérdezve, mert nem tudhatom. Hááát, ja, igen, lehet, válaszol ő, s én azon gondolkodom, hogy Románia hol Európában van, hol nem, és hogy ez már valószínűleg így is marad. Másfelől ott van a szociális segély, amivel tömegek élnek egész jól meg, és ott vannak a csúcsgazdagok is, mint minden ilyen helyen, hatalmas pénzeket forgatva.
Egyfelől ott van a kép, amit magamban hordoztam a francia eleganciáról és kifinomultságról. Például, hogy úgy sminkelik magukat, hogy nem is látszik. Hogy finoman megművelt ékszereket és karórát hordanak. Hogy bár a bevásárló központokban itt is megy a gyorsfogyasztói egyenruha, a butikok csodaszép ruhakölteményeket rejtenek divatidőn-kívüliség gyomruk mélyén. Másfelől, amikor felveszem a Csíkszeredában, egy nem is túl előkelő boltban vásárolt babos ruhám, csak úgy bámulnak az emberek, hogy szinte feszélyezve érzem magam. Egy előttem eltotyogó néni meg is kérdi, beszélek franciául? Nem. Hát spanyolul? Egy kicsit. Nem adja fel: Angolul? Igen. You have a lovely dress, mondja, hogy szép a ruhám, s mosolyog mellé elnyűtt, tiritarka ruhájában.
Egyfelől ott vannak a menekültek, a temetővé vált Mediterrán tenger, az egyre ritkább topless tengerpart, a közösségi eseményekről, bulikról eltűnő disznóhús, hiszen tekintettel kell lenni a többség - ami itt muszlim, kultúrájára. Másfelől ott van az adósság, amit az ország az afrikai gyarmatosítással szerzett magának. Nem évtizedek, évszázadok alatt sem fog ez az adósság kiegyenlítődni.
Egyfelől ott van a biztonságra vágyás, a jóléti társadalom, az a réteg, amelyik fenntartja magának a mindenhez is kijáró jogot, amelyik nem kérdőjelez meg és magától soha semmin nem változtat, mindegy, hogy jólétének ki hogyan issza meg az árát. Másfelől ott van a félelem, hogy annak az ötven év aranykornak, amikor látszólagos biztonságban élt a nyugati fehér ember, vége. És ez a félelem veszélyezteti azt a berendezett életet, amiért más kontinensek élete fordult fel fenekestől. Ez a félelem bénító vagy ébresztő hatású. Ha bénító, jön a mindennapi látszat-élet. Ha ébresztő, akkor, talán, elkezdődik valami más.
Commentaires