Finnországban kelt versek

Gyermekszív, gyermekszó

(virág) Ez a világ olyan világ, libeg-lobog körülöttem sok virág. (föld) Én a földet úgy szeretem, ha tehetem, mind megeszem. Zabálom. (fal) A falunk is olyan finom. Furcsa ízű, nem porcukor... finomabb. (maszatjani) Szép vagyok én maszatosan, indiánszép, mégis anya megmosdat. (piszok) Ha leejtem a csokimat, jobban esik. Anya szerint piszkos az. (búcsú) Kicsi vagyok. De anya is lesz még gyerek, s, ha bepisil, elverem. (ajándék) Szép a ruhám? Ha felnőttem és kinővöm, neked adom, ha jól áll. (hajvágás) Most menjél ki és fagyjál meg! De csúnya vagy! Levágattad a hajad. (testvér) Bátyám sose játszik velem. A kutyámnak vagyok én a testvére. (egyedül) Nem testvérem a kutyánk se. Ételemből adtam neki de ő nem. (múlt) Nagykoromban írni tudtam, meg olvasni. Elfeledtem azóta. (kezdet) Amikor én még nem voltam, nem volt semmi. Körém lett ez a világ. (rokonok) Apa lánya anyának s én nagyanyónak vagyok férje. Rokona. (növekedés) Ez az asztal varázsasztal. Napról napra zsugorodik. Még elfogy. (ékszer) Szeretem az ékszereim. A cseresznye fülbevalóm megeszem. (pocsolya) A pocsolya a kedvencem. Pöttyös leszek s nagyon vidám. Anya nem. (tél) Ha havazik, kint jó lenni. Fehér, puha udvarunk nagy játszótér. (evés) Szidnak. Mért nem eszem többet? Eszem. Csak nem annyit, mint a felnőttek. (kételkedés) Te felnőtt vagy? Nem hiszem el. Gyerek vagy, csak nagyra nőttél egy kicsit. (bocsánatkérés) Ne haragudj. Veszek neked fekete, rossz cukrot. Te azt szereted. (sofőr) Apa, anya, a felnőttek mind vezetnek. Te nem vezetsz. Gyerek vagy. (dada) Elköltözöl? Hová? Miért? Te innen nem mehetsz el. Hát nálunk laksz. (búcsú) Nem kell a szép, piros kutya. Nem szeretem! Inkább te ne menj el. Jó? (csere) És az a lány, a barátnőd, itt fog lakni, a szobádban egész nap? (választ-ás) Melyik bátyám szobájába költöznék be? Egyikbe se. Tiedbe.

Egyszerű lány esti verse

Én egy egyszerű lány vagyok.

Egyszerű dolgokat szeretek.

Szeretem

bőrömön a friss ágynemű ropogós ölelését,

esőben sétálva föltartani arcomat,

megfejteni a falak és felhők ábráit,

átölelni a magányos fákat,

perlekedni az egy Istennel

és a finnországi őszi áfonyákkal.

Néha irigykedni is szeretek.

Irigylem például a lovat,

mert olyan nagy orrlyuka van

s egyszerre nagyot szippanthat

a frissen kaszált fű

durva, nyerszöld illatából.

A szeretőimet is szeretem.

Főleg, ha úgy szeretnek,

hogy addig izzik vérig bennem

az ízzig-vérig nő,

míg minden remegő ízem bennük

csodás ízűvé nem fő

s szemükbe fúrhatom éjbátor szemem.

Szépen lehúnyom mosolygó szempillámat,

sóhajtok egyet a kint susogó fáknak,

átölelem árván mezetelen takaróm,

suttogva köszönöm ez egyszerű napot.

Ráolvasás Fájdalomra

Ismerlek Fájdalom. Ne is lássam azt az álszemérmes, kétszínű vigyorod. Hófehéren közeledsz, mintha éppen mennyegzőre, szerelmesek ünnepére keszítenéd fel magad. Álnok szűzi fátylod mögött ott a halál - hökkenet, orvosköpeny, papi palást, ijedelem fallá váltan, azt se tudni fehér, sárga? – s az anyatej, édes álca, amellyel a Tejútból napvilágra pottyant lelket az életbe verik át. És az ember, ez a balga, mert fél tőled, hatalmas tanktalpaidhoz tisztelettel seggetnyalva leborul. A szlogentől, hogyha fájva és kínlódva jön világra valami, annak ára s becse van, hasra nem vetem magam. Hanem téged, érzéseknek torz zsarnokát, létünk fattyú ámítóját, Fájdalom, darabokra szétszedlek, apró magvakká szaggatlak, udvaromba szétszórlak, feletetlek, emésztetlek, s oly formában, mint érdemled üríttetlek az első vadgalambbal.

Vers (amelyből kiderül, hogy mire jó az után) fémkerék asztal rajta áll haptákba kapva csuprát s tányérját egy kis kávéskanál bamba sárga székek körben bámulják egyetlen mentségük tán a színükkel flörtölő facér napsugár bontják bensőmet szikrázó szíkek ezüstben aranyban táncoló tárgyak fémesen hasító élek megvolt a mai varázslat én idéztem elő vagy belőlük fakadt nem tudom nem is baj egybeszédít mindent a fénytérbe szálló friss esőutánszag

Állatmese Most minden tárgy ellenem tárgyal. Falaim rámestek, ajtóm kívülről zárva, rácsaim merednek égen is túlra. Micsoda biztonság... Haj! Na hallj te oda! Az állatidomárt kint felfalta az oroszlán s a macska. léttevô tánc bár szaporíthatnám tallérjaimat

lelkem megtoldva kétszárnyas kapuval

jobb s balodalival adhatnám vissza

bár kapuim mögött titkaim s csodáim

gyönyöruségim kicsi csúnyaságim

ünneplô ruhában s hétköznapiban

bár arcom megkopva szemeim fényesen

tündér virágokkal boszorka bogánccsal

lejthetném rophatnám léttevô táncomat

Felnővőknek mondóka

Mottó: Csupa bőr és homok vagyunk

(Kertész Levente)

Emberöltőm levetettem

Emberbőröm levedlettem.

Nem félsz, te? Még nem fázom.

Óv védtelenség háló.

Emberöltőm levetettem

Emberbőröm levedlettem.

Hogy merted? Nem ép ésszel.

Fejem struccfej biliben.

Emberöltőm levetettem

Emberbőröm levedlettem.

Mért tetted? Hogy hajnalban

Harmat hulljék hajadra.

Emberöltőm levetettem

Emberbőröm levedlettem.

S cserébe? Költözz velem

a forrásnak vizébe.

Egy nap kilenc játéka ma vakítom lapom fehérjét

egy szóval két szóval ma szivárványt szövök szememmel

bűvölô barnával ma ízet csókolok mindenbe

ételbe italba ma felakasztom a szívemet

utcai lámpásnak ma összegyujtöm az árnyakat

éjálom zsákomba ma nyomot taposok a semmibe

virágot talpammal ma megtoldom a lét titkait

elmúló napommal ma hanggal mélyítem a csendet

dúdoló dallammal ma szerelmet vallok neked is

egy szóval két szóval Rövid vers Egymáshoz értünk Kék tenger szemed

tenger szem

tengerszem

kék

É – vers

Része vagyok

életednek,

éj a fénynek,

fény az égnek,

ég énemnek,

égek, érted.

Angyal

Egy angyal alszik az ágyamban.

Úgy alszik mint a bunda.

Hasfájás ürügyével belevetette magát vackomba.

Pici teste kicsi a hálózsákomhoz,

de a hálózsák elnéző fajta,

a méretekkel mit sem törődve körbebugyolálja.

Az angyal néha az orrát dörzsöli,

máskor meg beszélni szokott álmában.

Egyszer csak úgy, minden mellékes cirkalmak nélkül azt mondta:

aurinko.

Hát így lopta be magát a Bölcsesség az ágyamba,

hétköznapom közönséges közébe,

álmosszőkén, háromévesen, egyszavúan,

Naposan.

(aurinko finnül napot jelent)

Hétköznapi csodák

Néha vakabb vagyok a vaknál.

Lelkemre fekete leplet húzok,

ülök összezsugorodva

akár egy mazsola.

De a mazsola lét is csodára szomjas csoda,

és jönnek buzgón.

Egyik nap előmbepottyant egy fürt virág.

Másik nap ítéletidőben, sárban, latyakban jött elém

a szomorúság álarca mögé rejtőzve

egy nagy fürt mosoly.

Harmadik nap olyan csendben jött,

hogy hallottam a tavaszi fényesőben fürdő,

pukkadozva kuncogó ágak játékát.

A Csend jött.

Ma van a harmadik nap.

És holnap negyedik nap lesz.

Öregasszonyok hada

Rémisztően nagy csapat öregasszony.

Vajon mi gyűjtötte össze őket?

Olaszosan jókedvűek.

Ráncos arcuk a ránctalan égre fordítják

s ekkor meglátom

kékég, napsugártiszta tekintetüket,

időtlen mosolyukat,

mely nem révedez múltba,

nem harciaskodik jövőbe,

csak régi szövetségesként összekacsint a fénnyel.

Talán ezért ilyen hosszúéletűek a finnek?

bolha lét

olyan csúnya vagyok mint a sötétség

és sötét mint a fekete éj

a lelkem még fehérlett halványan

és szívemen is volt egy-két piros folt

de loptam egy szemceruzát

és befestettem mindet feketére

még a szememfehérjét is befestettem

nehogy sötétbőrűnek nézzenek

lássanak annak ami vagyok

bolha egy A4-es fehér papíron

kiűzetés a Paradicsomból

már nem nyílnak csodák s virágok

lenyílt rólam az ifjúság leple

egyenként minden szerelemmel

a bibéről lekónyult egy-egy szirom

köröttem szögek élek szögletek

fémbútorok okos gépek

gépen gépelt emberek

programozott életek

szexbe merevült valóság

klónnal kinyírt drága Halál

hiányában értékvesztett életek

s öngyilkos kis istenek

ha életre ítéltettem bújnák vissza

menekülnék a bimbóba

nem lehet

döndül mögöttem Édenkert kapuja

Vénusz jégbetűkkel utánamragyogja

felnőttél

magad vagy

vigasztalj meg Istenem csendben vigasztalj meg Istenem csendben tekintetektől ragyás arcomat vond be napnarancs bársonyba csinnadratta sárjával telt fülemet szél pörgésével mosd tisztára vigasztalj meg Istenem mondd ó persze te kicsi buta az életnek értelme nincs habár ezt keresi mind s fittyet hány rá közben egyetlen értelme VAN de ti ezt nem tudjátok hamis tudásfának gyümölcséből evők mindenségemben ravasz is vagyok alkotásom mielőtt útjára bocsátom előbb megpróbálom áltudás fáját mutattam meg nektek az igazi még mindig érintetlen kertemben gyümölcsözik áltudás fájára kérdéseket aggattam a feleleteket az igazi fán hagytam majd’ bölcsen okosan kérdezni hát tudtok de a feleletekkel pórul jártok vigasztalj meg Istenem dobj meg az almával

nomen est omen

cafatokban lógtok rajtam Szavak

míg elértelek szétszaggattalak

míg elértetek szétszaggattatok

minden tépéssel eggyel több vagyok

kínok tárháza germánok átka

gazdag háború nevembe zártan

millió ed – hilt minden nap ütközet

incselkedők kegyetlen kegyesek

Väjnämöjnen halk ha nem élek veletek

s combommal táplált sas - hatalmatokkal

szó hatalma

én hatalmam

Isten nyelvét

ős Igéjét

teremtését

ajándékként

szépen adta

könnyű pelyhét

csapásaként

hozzám vágta

súlyos terhét

szóba szedem

szűk szigetem

szanaszéjjel

széténeklem

meg ne haljál

Väjnämöjnen

Väjnämöjnen

meg ne némulj

én Istenem

én Istenem

Tényből fújt mentőövem

Örömmel kevergetem

ürmös poharam. Tudom

heves szívdobdobdobom

is, mely, ha rádgondolok,

füldobon üt (v)ér utól,

elmúlik, mint tavalyi

hő, egyszer majd végleg is.

Tehetetlenség

Az Úr megteremtette saját képének mására az embert.

Senki nem láthatja az arcomat, mondta Mózesnek.

Senki nem láthatja az arcomat, mondom Istennek.

Nem bírom letépni magamról az isteni maszkot.

Fekete Tavasz

Kedd van, március tizenegyedike.

Látszólag hétköznap, eseménytelen.

De a Tavasz alattomban megbújt a fák

mögé, onnan szór nyálas náthát

taknyosra, felnőttre egyaránt

s röhög a markába évszakok réme,

rémült remetelelkűeket kergető kísértet,

Fekete Tavasz.

Szutykos hó botlik baktató láb alá.

Hülye holló tikácsol s krákogja bánatát

lapos, szürke égutánzaton.

Árva kismacska, alig kibújt barka nyúzott

pofájával s szőrzetével, mely csapzott,

nem is születésnek, hanem

hónapokat halasztott halálnak hírnöke,

Fekete Tavasznak.

Vézna, nyurga nyírfán koszosan,

rongyosan lóg a téli ruha.

Fenyves kis koldusa nem is remél semmit.

Nap mint nap tengődik

s csak mint kit hirtelen fejbekólint

a pöffeszkedve szálló gyantaszag, megszédül

s hogy ketté ne törjék, kapaszkodik végül

Fekete Tavaszba.

Előre koncától akartam tisztítani kissé,

de eszmélt bennem kéjes kegyetlenség

s hasítottam, nyúztam a nyálkás, rongy ruhát,

fekete-fehérjét s az áttetsző pír hártyát,

meg akartam látni a fa húsát!

Éreztem velőmben velős tavasz van

s szörnyű szenvedély a szavakban,

Fekete Tavaszban.

Fa húsa húsba mart s égette

törzsén tébolyultan tobzodó kezemet.

- Ha veled ezt tették, ne tedd te ezt velem!

Ha levetkőztettek, simogass, öltöztess fel engem!

Ha húsodba téptek, csókolj gyógyírt rám te! -

Szégyenített szavak: fa, szerelem, tavasz. A nyír

nyávogva sírt s halottam, ahogyan mindenütt sipít

Fekete Tavasz.

Mielőtt megszülettem

József Attilával jóban voltunk,

nevettünk olyan hangosan,

hogy belerengett öreg mennyboltunk

s angyalék szidtak bosszúsan:

- Jókedvetek átragadt Istenre

azóta csak áld jót s gonoszat,

embernyi tekintélye nem

maradt földön vagy ég alatt!

Én még nem értettem semmit,

kis lélek voltam, kezdő csillagpor.

Nem tudtam Mindent, se Semmit,

amíg rám nem kerítették a sort.

- Földre mégy nevető lánynak! -

parancsolták konok, vén angyalok –

Mert Attilával barát vagy,

indulj ugyanazon a szent napon!

- Emberként is ragyogj Csillagporom,

habár bekennek salakkal,

ne törődj azzal ki mint s hol trónol.

A szeretetet se akard

önmagadnak másoktól makacsul.

Szeress s nem nyüszít nyomodban

a nyomor, nagy mosolyod nem csorbul

emberlétben, sem halálban.

Mert önző ember fia vagy,

magadat szereted így is, úgy is.

Embertársad, mint önmagad

nehéz Isten fiaként szeretni.

- szólta barátom batyumat.

Gyermekbe zártan pár gramm égi fény

negyedszázada ragyogtam

fel, április tizenegyedikén.

Kép: Miina Elina

2003-2005