Gyermekszív, gyermekszó
(virág) Ez a világ olyan világ, libeg-lobog körülöttem sok virág. (föld) Én a földet úgy szeretem, ha tehetem, mind megeszem. Zabálom. (fal) A falunk is olyan finom. Furcsa ízű, nem porcukor... finomabb. (maszatjani) Szép vagyok én maszatosan, indiánszép, mégis anya megmosdat. (piszok) Ha leejtem a csokimat, jobban esik. Anya szerint piszkos az. (búcsú) Kicsi vagyok. De anya is lesz még gyerek, s, ha bepisil, elverem. (ajándék) Szép a ruhám? Ha felnőttem és kinővöm, neked adom, ha jól áll. (hajvágás) Most menjél ki és fagyjál meg! De csúnya vagy! Levágattad a hajad. (testvér) Bátyám sose játszik velem. A kutyámnak vagyok én a testvére. (egyedül) Nem testvérem a kutyánk se. Ételemből adtam neki de ő nem. (múlt) Nagykoromban írni tudtam, meg olvasni. Elfeledtem azóta. (kezdet) Amikor én még nem voltam, nem volt semmi. Körém lett ez a világ. (rokonok) Apa lánya anyának s én nagyanyónak vagyok férje. Rokona. (növekedés) Ez az asztal varázsasztal. Napról napra zsugorodik. Még elfogy. (ékszer) Szeretem az ékszereim. A cseresznye fülbevalóm megeszem. (pocsolya) A pocsolya a kedvencem. Pöttyös leszek s nagyon vidám. Anya nem. (tél) Ha havazik, kint jó lenni. Fehér, puha udvarunk nagy játszótér. (evés) Szidnak. Mért nem eszem többet? Eszem. Csak nem annyit, mint a felnőttek. (kételkedés) Te felnőtt vagy? Nem hiszem el. Gyerek vagy, csak nagyra nőttél egy kicsit. (bocsánatkérés) Ne haragudj. Veszek neked fekete, rossz cukrot. Te azt szereted. (sofőr) Apa, anya, a felnőttek mind vezetnek. Te nem vezetsz. Gyerek vagy. (dada) Elköltözöl? Hová? Miért? Te innen nem mehetsz el. Hát nálunk laksz. (búcsú) Nem kell a szép, piros kutya. Nem szeretem! Inkább te ne menj el. Jó? (csere) És az a lány, a barátnőd, itt fog lakni, a szobádban egész nap? (választ-ás) Melyik bátyám szobájába költöznék be? Egyikbe se. Tiedbe.
Egyszerű lány esti verse
Én egy egyszerű lány vagyok.
Egyszerű dolgokat szeretek.
Szeretem
bőrömön a friss ágynemű ropogós ölelését,
esőben sétálva föltartani arcomat,
megfejteni a falak és felhők ábráit,
átölelni a magányos fákat,
perlekedni az egy Istennel
és a finnországi őszi áfonyákkal.
Néha irigykedni is szeretek.
Irigylem például a lovat,
mert olyan nagy orrlyuka van
s egyszerre nagyot szippanthat
a frissen kaszált fű
durva, nyerszöld illatából.
A szeretőimet is szeretem.
Főleg, ha úgy szeretnek,
hogy addig izzik vérig bennem
az ízzig-vérig nő,
míg minden remegő ízem bennük
csodás ízűvé nem fő
s szemükbe fúrhatom éjbátor szemem.
Szépen lehúnyom mosolygó szempillámat,
sóhajtok egyet a kint susogó fáknak,
átölelem árván mezetelen takaróm,
suttogva köszönöm ez egyszerű napot.
Ráolvasás Fájdalomra
Ismerlek Fájdalom. Ne is lássam azt az álszemérmes, kétszínű vigyorod. Hófehéren közeledsz, mintha éppen mennyegzőre, szerelmesek ünnepére keszítenéd fel magad. Álnok szűzi fátylod mögött ott a halál - hökkenet, orvosköpeny, papi palást, ijedelem fallá váltan, azt se tudni fehér, sárga? – s az anyatej, édes álca, amellyel a Tejútból napvilágra pottyant lelket az életbe verik át. És az ember, ez a balga, mert fél tőled, hatalmas tanktalpaidhoz tisztelettel seggetnyalva leborul. A szlogentől, hogyha fájva és kínlódva jön világra valami, annak ára s becse van, hasra nem vetem magam. Hanem téged, érzéseknek torz zsarnokát, létünk fattyú ámítóját, Fájdalom, darabokra szétszedlek, apró magvakká szaggatlak, udvaromba szétszórlak, feletetlek, emésztetlek, s oly formában, mint érdemled üríttetlek az első vadgalambbal.
Vers (amelyből kiderül, hogy mire jó az után) fémkerék asztal rajta áll haptákba kapva csuprát s tányérját egy kis kávéskanál bamba sárga székek körben bámulják egyetlen mentségük tán a színükkel flörtölő facér napsugár bontják bensőmet szikrázó szíkek ezüstben aranyban táncoló tárgyak fémesen hasító élek megvolt a mai varázslat én idéztem elő vagy belőlük fakadt nem tudom nem is baj egybeszédít mindent a fénytérbe szálló friss esőutánszag
Állatmese Most minden tárgy ellenem tárgyal. Falaim rámestek, ajtóm kívülről zárva, rácsaim merednek égen is túlra. Micsoda biztonság... Haj! Na hallj te oda! Az állatidomárt kint felfalta az oroszlán s a macska. léttevô tánc bár szaporíthatnám tallérjaimat
lelkem megtoldva kétszárnyas kapuval
jobb s balodalival adhatnám vissza
bár kapuim mögött titkaim s csodáim
gyönyöruségim kicsi csúnyaságim
ünneplô ruhában s hétköznapiban
bár arcom megkopva szemeim fényesen
tündér virágokkal boszorka bogánccsal
lejthetném rophatnám léttevô táncomat
Felnővőknek mondóka
Mottó: Csupa bőr és homok vagyunk
(Kertész Levente)
Emberöltőm levetettem
Emberbőröm levedlettem.
Nem félsz, te? Még nem fázom.
Óv védtelenség háló.
Emberöltőm levetettem
Emberbőröm levedlettem.
Hogy merted? Nem ép ésszel.
Fejem struccfej biliben.
Emberöltőm levetettem
Emberbőröm levedlettem.
Mért tetted? Hogy hajnalban
Harmat hulljék hajadra.
Emberöltőm levetettem
Emberbőröm levedlettem.
S cserébe? Költözz velem
a forrásnak vizébe.
Egy nap kilenc játéka ma vakítom lapom fehérjét
egy szóval két szóval ma szivárványt szövök szememmel
bűvölô barnával ma ízet csókolok mindenbe
ételbe italba ma felakasztom a szívemet
utcai lámpásnak ma összegyujtöm az árnyakat
éjálom zsákomba ma nyomot taposok a semmibe
virágot talpammal ma megtoldom a lét titkait
elmúló napommal ma hanggal mélyítem a csendet
dúdoló dallammal ma szerelmet vallok neked is
egy szóval két szóval Rövid vers Egymáshoz értünk Kék tenger szemed
tenger szem
tengerszem
kék
É – vers
Része vagyok
életednek,
éj a fénynek,
fény az égnek,
ég énemnek,
égek, érted.
Angyal
Egy angyal alszik az ágyamban.
Úgy alszik mint a bunda.
Hasfájás ürügyével belevetette magát vackomba.
Pici teste kicsi a hálózsákomhoz,
de a hálózsák elnéző fajta,
a méretekkel mit sem törődve körbebugyolálja.
Az angyal néha az orrát dörzsöli,
máskor meg beszélni szokott álmában.
Egyszer csak úgy, minden mellékes cirkalmak nélkül azt mondta:
aurinko.
Hát így lopta be magát a Bölcsesség az ágyamba,
hétköznapom közönséges közébe,
álmosszőkén, háromévesen, egyszavúan,
Naposan.
(aurinko finnül napot jelent)
Hétköznapi csodák
Néha vakabb vagyok a vaknál.
Lelkemre fekete leplet húzok,
ülök összezsugorodva
akár egy mazsola.
De a mazsola lét is csodára szomjas csoda,
és jönnek buzgón.
Egyik nap előmbepottyant egy fürt virág.
Másik nap ítéletidőben, sárban, latyakban jött elém
a szomorúság álarca mögé rejtőzve
egy nagy fürt mosoly.
Harmadik nap olyan csendben jött,
hogy hallottam a tavaszi fényesőben fürdő,
pukkadozva kuncogó ágak játékát.
A Csend jött.
Ma van a harmadik nap.
És holnap negyedik nap lesz.
Öregasszonyok hada
Rémisztően nagy csapat öregasszony.
Vajon mi gyűjtötte össze őket?
Olaszosan jókedvűek.
Ráncos arcuk a ránctalan égre fordítják
s ekkor meglátom
kékég, napsugártiszta tekintetüket,
időtlen mosolyukat,
mely nem révedez múltba,
nem harciaskodik jövőbe,
csak régi szövetségesként összekacsint a fénnyel.
Talán ezért ilyen hosszúéletűek a finnek?
bolha lét
olyan csúnya vagyok mint a sötétség
és sötét mint a fekete éj
a lelkem még fehérlett halványan
és szívemen is volt egy-két piros folt
de loptam egy szemceruzát
és befestettem mindet feketére
még a szememfehérjét is befestettem
nehogy sötétbőrűnek nézzenek
lássanak annak ami vagyok
bolha egy A4-es fehér papíron
kiűzetés a Paradicsomból
már nem nyílnak csodák s virágok
lenyílt rólam az ifjúság leple
egyenként minden szerelemmel
a bibéről lekónyult egy-egy szirom
köröttem szögek élek szögletek
fémbútorok okos gépek
gépen gépelt emberek
programozott életek
szexbe merevült valóság
klónnal kinyírt drága Halál
hiányában értékvesztett életek
s öngyilkos kis istenek
ha életre ítéltettem bújnák vissza
menekülnék a bimbóba
nem lehet
döndül mögöttem Édenkert kapuja
Vénusz jégbetűkkel utánamragyogja
felnőttél
magad vagy
vigasztalj meg Istenem csendben
vigasztalj meg Istenem csendben
tekintetektől ragyás arcomat
vond be napnarancs bársonyba
csinnadratta sárjával telt fülemet
szél pörgésével mosd tisztára
vigasztalj meg Istenem
mondd
ó persze te kicsi buta
az életnek értelme nincs
habár ezt keresi mind
s fittyet hány rá közben
egyetlen értelme
VAN
de ti ezt nem tudjátok
hamis tudásfának gyümölcséből evők
mindenségemben ravasz is vagyok
alkotásom mielőtt útjára bocsátom
előbb megpróbálom
áltudás fáját mutattam meg nektek
az igazi még mindig érintetlen
kertemben gyümölcsözik
áltudás fájára kérdéseket aggattam
a feleleteket az igazi fán hagytam
majd’ bölcsen okosan
kérdezni hát tudtok
de a feleletekkel pórul jártok
vigasztalj meg Istenem
dobj meg az almával
nomen est omen
cafatokban lógtok rajtam Szavak
míg elértelek szétszaggattalak
míg elértetek szétszaggattatok
minden tépéssel eggyel több vagyok
kínok tárháza germánok átka
gazdag háború nevembe zártan
millió ed – hilt minden nap ütközet
incselkedők kegyetlen kegyesek
Väjnämöjnen halk ha nem élek veletek
s combommal táplált sas - hatalmatokkal
szó hatalma
én hatalmam
Isten nyelvét
ős Igéjét
teremtését
ajándékként
szépen adta
könnyű pelyhét
csapásaként
hozzám vágta
súlyos terhét
szóba szedem
szűk szigetem
szanaszéjjel
széténeklem
meg ne haljál
Väjnämöjnen
Väjnämöjnen
meg ne némulj
én Istenem
én Istenem
Tényből fújt mentőövem
Örömmel kevergetem
ürmös poharam. Tudom
heves szívdobdobdobom
is, mely, ha rádgondolok,
füldobon üt (v)ér utól,
elmúlik, mint tavalyi
hő, egyszer majd végleg is.
Tehetetlenség
Az Úr megteremtette saját képének mására az embert.
Senki nem láthatja az arcomat, mondta Mózesnek.
Senki nem láthatja az arcomat, mondom Istennek.
Nem bírom letépni magamról az isteni maszkot.
Fekete Tavasz
Kedd van, március tizenegyedike.
Látszólag hétköznap, eseménytelen.
De a Tavasz alattomban megbújt a fák
mögé, onnan szór nyálas náthát
taknyosra, felnőttre egyaránt
s röhög a markába évszakok réme,
rémült remetelelkűeket kergető kísértet,
Fekete Tavasz.
Szutykos hó botlik baktató láb alá.
Hülye holló tikácsol s krákogja bánatát
lapos, szürke égutánzaton.
Árva kismacska, alig kibújt barka nyúzott
pofájával s szőrzetével, mely csapzott,
nem is születésnek, hanem
hónapokat halasztott halálnak hírnöke,
Fekete Tavasznak.
Vézna, nyurga nyírfán koszosan,
rongyosan lóg a téli ruha.
Fenyves kis koldusa nem is remél semmit.
Nap mint nap tengődik
s csak mint kit hirtelen fejbekólint
a pöffeszkedve szálló gyantaszag, megszédül
s hogy ketté ne törjék, kapaszkodik végül
Fekete Tavaszba.
Előre koncától akartam tisztítani kissé,
de eszmélt bennem kéjes kegyetlenség
s hasítottam, nyúztam a nyálkás, rongy ruhát,
fekete-fehérjét s az áttetsző pír hártyát,
meg akartam látni a fa húsát!
Éreztem velőmben velős tavasz van
s szörnyű szenvedély a szavakban,
Fekete Tavaszban.
Fa húsa húsba mart s égette
törzsén tébolyultan tobzodó kezemet.
- Ha veled ezt tették, ne tedd te ezt velem!
Ha levetkőztettek, simogass, öltöztess fel engem!
Ha húsodba téptek, csókolj gyógyírt rám te! -
Szégyenített szavak: fa, szerelem, tavasz. A nyír
nyávogva sírt s halottam, ahogyan mindenütt sipít
Fekete Tavasz.
Mielőtt megszülettem
József Attilával jóban voltunk,
nevettünk olyan hangosan,
hogy belerengett öreg mennyboltunk
s angyalék szidtak bosszúsan:
- Jókedvetek átragadt Istenre
azóta csak áld jót s gonoszat,
embernyi tekintélye nem
maradt földön vagy ég alatt!
Én még nem értettem semmit,
kis lélek voltam, kezdő csillagpor.
Nem tudtam Mindent, se Semmit,
amíg rám nem kerítették a sort.
- Földre mégy nevető lánynak! -
parancsolták konok, vén angyalok –
Mert Attilával barát vagy,
indulj ugyanazon a szent napon!
- Emberként is ragyogj Csillagporom,
habár bekennek salakkal,
ne törődj azzal ki mint s hol trónol.
A szeretetet se akard
önmagadnak másoktól makacsul.
Szeress s nem nyüszít nyomodban
a nyomor, nagy mosolyod nem csorbul
emberlétben, sem halálban.
Mert önző ember fia vagy,
magadat szereted így is, úgy is.
Embertársad, mint önmagad
nehéz Isten fiaként szeretni.
- szólta barátom batyumat.
Gyermekbe zártan pár gramm égi fény
negyedszázada ragyogtam
fel, április tizenegyedikén.
Kép: Miina Elina
2003-2005
