A Nyolc hegy filmben van egy rész, ahol a fiatalok meglátogatják barátjukat a saját, kézzel épített hegyi házikójában. Ülnek a ház előtti asztalnál és arról beszélnek, hogyan lehetne ott önfentartó gazdálkodást, biófarmot, stb. létrehozni. A beszélgetésen jelent van a srác helybéli barátja, aki azonnal közbevág, ahogy elkezdik sorolgatni, hogy mi mindent lehetne ott csinálni, és azt mondja, ez lehetetlen, miből fogtok megélni? Mit fogtok enni? Krumplin fogtok élni, mint az eleink? A városi, kiránduló fiatalok egy pillanatra megrökönyödnek, de aztán folytatják az álmodozást, a helybéli meg folyton közbevág és elmondja, hogy mindez miért nem lehetséges. Míg végül az egyik, türelmét vesztve, nem agresszíven, inkább könyörögve felkiált: hagyj álmodni! Az egyik a fiatal álmodók közül a helybéli felesége lesz. A nagy terveinek megvalósítása felemészti az életüket és kiégéshez, csalódáshoz, váláshoz, halálhoz vezet. Eszembe jutott egy eset. Egy negyvenes nő mesélt egy kezdődő párkapcsolatról egy ugyancsak negyvenes férfival. Elmondott pár dolgot, és én azt mondtam, itt valami nagy gáz van a férfi körül, nem normális, hogy egy férfi a negyvenes éveiben még így viselkedjen, így éljen. Nem látom, ebből hogyan lehetne párkapcsolat. A nő felkiáltott: lehet, hogy így van, de engem ez most nem érdekel, a lényeg, hogy most van valami, és hagyd, hogy élvezzem! Felsorolta e mentségeit, amiket a férfi viselkedésére hozott fel. Azonnal visszavonulót fújtam, többé nem szóltam egy kukkot sem. Pár hónap után bekövetkezett a krakk, ami erősen kibillentette a nőt. Az egész kártyavár összeomlott, és az álmodozás helyét a csalódottság és a gyűlölet erős érzései vették át. Senkit nem lehet erőszakkal felébreszteni. A felébredés eleinte nagyon fájdalmas, furcsa, idegen, ijesztő. Felébredni a magunknak mondott történetekből azt jelenti, nincs többé történet. Nincs többé múlt és jövő. Nincs többé senki ott kint, aki ne én lennék. Az egész kifele irányuló érzelem hirtelen ránkzuhan. Elkezdődik a befele munka, de ez még mindig nem felébredés, ez még mindig csak arra irányul, hogy valahogy megússzuk a fájdalmat. Ha látom, hogy "kint sincs senki, bent sincs senki", akkor jöhet a "koccintsunk csak", de ki koccint kivel? Hirtelen egy pohár koccintását halljuk. Belecsendül a világegyetem. Felébredni azt jelenti, hogy minden nap hajlandók vagyunk a magunk és a világ köldökének a bámulását feladni. Minden nap hajlandók vagyunk búcsút mondani a történeteinknek. Látni mindazokat a szerepeket és maszkokat, amiket nap mint nap magunkra veszünk. Azonnal beazonosítani, látni és menni tovább. Ezt nem elég egyszer, s kész, örökre megvan a "megvilágosodás" zsebre vágva. Ezt mindannyiszor meg kell tenni, amikor csak történik: látni, hogy mit csinálunk, és menni tovább. Ez a menni tovább először Szaladják István Csoma filmjéből csengett a fülembe, de csak most kezdem érteni. Semminek nem tulajdonítani túl nagy jelentőséget, semminél nem ácsorogni túl sokáig, sem önmagunk szobra, sem önmagunk sírja előtt, menni tovább, menni, amerre az élet halad velünk, bennünk, általunk. Ezen nem azt értem, hogy vándorszerzetesekké vagy vándorcirkuszistákká kell válnunk, lehet ezt egy irodában is, egy munkahelyen, egy terápiás ülésen, egy cukrászdában, mindegy, ki hol mit csinál. A lényeg, nem leragadni a képeknél, az álmodozásnál, hanem szüntelenül visszatérni a valósághoz. A valóság egy végtelenül tágas tér, a lét számtalan aspektusát tartalmazza. Befogni ezeket az aspektusokat, úgy látni a mindent, hogy minden egyszerre lehet. Nem a nagy elméleteket, a nagy misztikát, a csodát vagy csodálatost várni és akarni látni, hanem annál maradni, ami van. Ami van, hordozza magán a földi jelleget. Látni a földit azt jelenti, látom a lét alapját. Látom a verítéket, a kínt, a szenvedést, az erőszakot, a betegséget, a halált, az igazságtalanságot, a fájdalmat, és se nem fordítom el a fejem, se nem fókuszálok erre. Látom a szépséget, a kegyelmet, a ragyogást, az emberek lelkét, a rengeteg humort, a jókedvet, a pajkosságot, az abszurdot, a kedvességet, és se nem fordítom el a fejem, se nem fókuszálok erre. Ha látom azt, ami van, nincs szükség arra, hogy hagyjanak álmodozni. Látom, nem éri meg. Amit álmodozással érek el, az meg sem közelíti a valóságot, nincs kapcsolatban vele, és minél sarkítottabb, amiről álmodozok, annál sarkítottabb lesz az ellenpólusa, amit kivált. A valóság nem extatikus. Nem transz. Nem különleges. Nem misztikus. Nem ezotérikus. Nem egzótikus. A valóság te magad vagy. Itt és most. Ebben a pillanatban nem lehetsz ennél jobban elég. És minden pillanatban "ebben a pillanatban" van.
Comments