2022. márc. 30.7 perc olvasás

Kis szerelmes szemelvények a finn korszakomból

Kedves boszorka dallam

Még sokszor utálni fogsz, Kedves, mert az a szeretők sorsa, hogy szeressenek. De ne búsulj, ha elhagysz, szemedről lecsókolom a pillát, szakálladról az örvényt, elapasztom férfiasságod s a szomszéd tehenének tejét. Én magamba mentem ami menthető, s amit érdemes, mert szeretem a világot s szeretlek tégedet.

Egyszerű lány esti verse

Én egy egyszerű lány vagyok.

Egyszerű dolgokat szeretek.

Szeretem

bőrömön a friss ágynemű ropogós ölelését,

esőben sétálva föltartani arcomat,

megfejteni a falak és felhők ábráit,

átölelni a magányos fákat,

perlekedni az egy Istennel

és a finnországi őszi áfonyákkal.

Néha irigykedni is szeretek.

Irigylem például a lovat,

mert olyan nagy orrlyuka van

s egyszerre nagyot szippanthat

a frissen kaszált fű

durva, nyerszöld illatából.

A szeretőimet is szeretem.

Főleg, ha úgy szeretnek,

hogy addig izzik vérig bennem

az ízzig-vérig nő,

míg minden remegő ízem bennük

csodás ízűvé nem fő

s szemükbe fúrhatom éjbátor szemem.

Szépen lehúnyom mosolygó szempillámat,

sóhajtok egyet a kint susogó fáknak,

átölelem árván mezetelen takaróm,

suttogva köszönöm ez egyszerű napot.

Bárd vagyok

ujjbegyemre átkot szórok hogyha ember fiához nyúl belső parázs agyonsüsse Isten nyila hasogassa mert a virág amit lépek egy nap virág más nap csalán harmadik napon bojtorján ciganytetű tépő tövis mert a hangom kedvesemhez egy nap csengő csilingelő másnap harang lélekverő fülettépő harangeső ha a férfi lelkét adja bű szememmel testre váltom s ahol teste porhanyósabb oda sújtok sebet csapva a szememre szemfödelet szájamba pecket rakatok ölelő kígyó karomba elájulást éltedmentőt magam élve magam halva magam csatabárdom falva tán megóvlak szeretetből kétélű szeretetemtől

változatok egy találkozásra kancsi bandzsi

grimasz marci

vadgesztenye lány

burkom tövis

belul simíts

simulok hozzád kicsi barna láng

gömbölyű sugár

tenyereden végiggurulok

te csak játszál

ráncaidba fényt

csiklandozom de ha mégse

simaságom

túl síkos neked

megkeresem a pipádat

s gesztenyeként

belészeretek

Két haiku

Összeillés

Rádtermett lányként

szirmom ajkad úgy várja,

mint gyermek a fényt.

Ébresztés

Szereteteddel

lélekre kelted testem,

napra a Napot.

Népdal

Vörös bort ittam az este

fejembe szállt fene kedve

és még most is

ihaj-csuhaj

danolászom

dalolok.

Vörös szeretett az este

testembe szállt termő nedve

és még most is

ihaj-csuhaj

sóhajtozom

sóhajtok.

Vörös bársony az árnyékom

a szeretőm csak elhagyott

de még most is

ihaj-csuhaj

a fejemet

feltartom.

Vörös tenger az ágyékom

a kis gyermek vérbe fagyott

s én még most is

ihaj-csuhaj

az iszonytól

ordítok.

modern hableány

mint derült égből villámcsapás

zúdult rám csóközönöd

kedvesen

kedvesem

védekezni se bírtam

a fájdalmas gyönyörvérttel

mely sebezhetetlenné tett

s mivel álltam

talpam nem érintette e szent láva

most fájva járok a világban

egyedül

férfinátha

szemeikből ítélve azt hinném

belémesni vágynak sokadik férfiak

s ha belémestek végre hullnak

mint végtelen kémcsövön át

ismét a mögöttemi világba

nem hagynak nyomot én se bennük

mintha nem is volnának nem is lettünk

volna egymásnak egymásért soha

nem belém

átesnek rajtam ők

a gyenge immunrendszerű sokadik férfiak

Szerelem finn módra

Te szőkén jártad táncod.

Én barnán.

Ritmusunk egyformán lüktette:

Szerelmet! Szerelmet!

Szerelmesnek lenni hülyeség-

mondtad százfokos hévvel

s hajad szikrázott a sötétben.

Elmebaj, amitől költőnek érzi magát az ember-

válaszoltam zubogó cinikusan

s hajamba bújt a sötétség.

Nem kell társ, jól vagyok egyedül-

próbáltad racionális keménységgel bizonyítani férfiasságod,

mely ettől függetlenül bizonygatta keménységét.

A szabadság feladása önmagad megtagadása-

fitogtam és roppant okosnak képzeltem magam,

miközben fejestugrani készültem egy kis öngyilkosságba.

Miután ilyenképpen bölcsen megbeszéltük a dolgokat,

egybekeltünk egyetlen nászéjszakára

és akkorát kiáltottunk,

hogy a melletünk tétlenkedő feneketlen tó önmaga

mélységeire döbbenve

megremegett belé.

Rádöbbentünk külön-külön letagadott szerelmünkre.

Te szőkén járod utad.

Én barnán.

búvárkacsa ének

le is le merültem

tested fertőjébe

lelked mocsarába

gyöngyidet felhozni

elibéd kirakni

lám ez is te vagy

foggal az igazat

körömmel a gyöngyöt

kutattam szememmel

bár egy szemet lelnék

ékes egy világunk

hogy össze ne dőljék

fortyogó fekélyes éjből lágy estébe fáradtan értem vissza

borzadtam szememet ten keresésedben valahol elhagytam

ültem gödreimben

még sírni sem tudtam

szél szavát hallgattam

két űr üregében

szél beleszórt földet

madár hozott magot

csíra ágak fácska

világ életfája

száz rügyben száz szem nőtt

mind más s más csodára

szemem látásodnak

igazgyöngynek hagytam

Egy

Néha egészen belédcsodálkoztam.

Szem voltam csak, tágas szembogár.

Hogy lehet valaki ilyen szép?

Néma kérdésemre a válasz Te voltál.

De nem hagytál mindig örülni,

szemöldököd ráncoltad ijesztve,

én ocsúdtam ijedve,

hogy már megint baj van.

Haj!

Mi jajj?

Valahol eltörött egy váza

s ablakunk alatt kezében cseréppel

zörgött a Halál csontváza.

Nyugodtan nézted, gyanús hidegen,

fázó szememtől kérdezted:

- Láttad?

- Láttam. A Halál volt.

Lehet ő is magányos.

Félhet egyedül a sötétben,

ezért zöröget az éjszakában.

- Nem értesz semmit.

Lemondóan biggyesztetted ajkad rám.

- Értsd meg végre, hisz felnőtt vagy,

nyomodban is járhat a halál.

- De békén hagy,

míg friss szeretetemmel

piros almát csókolok ajkadra,

érettet, játszi ropogósat.

Fogom a kezed s nem félek,

mert egy meg egy, az egy.

Az egy oszthatatlan.

Ereje a Halálnak csak az oszlóban van.

- Félrebeszélsz! – hüledeztél,

- a buta gyerekek szeretnek így,

akik összeadni se tudnak.

Egy meg egy, az száz.

Millió cserépben a világ váza.

Felnőtt ember csak úgy szerethet,

ha nem ossza-szorozza önmagát.

De azért átöleltél,

hogy ne féljek,

ölembe hajtottad fejed.

Megint olyan szép voltál,

szobánkban a Csend is megmelegedett.

Az ablakra pillantva láttam,

amint a Halál cinkosan rámkacsint.

- Már nem fél, - suttogtam – mert szeret.

- Igen, igen. Csak így tovább.

S cserepes önmagát zörgetve mintha félne kicsit,

ablakunk alól elsétált.

Ima

Istenem, Istenem,

én édes Istenem!

Miért teremtettél

gyarló asszonlétre?

Gyarló asszonlétre,

hitetlen életre?

Mi végre? Mi végre?

Itt feküdtem rajta

betegen, lázasan

s Hozzád fohászkodtam,

míg ő szépen szunnyadt.

Míg ő szépen szunnyadt,

testem párájában,

forró karjaimban.

Uram! Ezt az embert

tartsd meg nekem, kérlek,

s engem őnékije,

mert én őt szeretem!

Mert én őt szeretem,

ha kell szenvedésben,

borúban, derűben.

S lám, ma reggel, Uram,

hogy elszomorodtam,

első próbád alatt

hogy megingadoztam.

Hogy megingadoztam,

könnyűmet hullattam,

kétségben forogtam.

Szeretni szeretnék

teljes bizalommal,

feltételek nélkül,

mint ahogy Te szeretsz.

Mint ahogy Te szeretsz,

Uram, szenvedésben,

borúban, derűben.

Elhagyott leány dala

Nem kellettem néked, legény,

Pedig csinos leány vagyok,

Szálfa egyenes tartásom,

Kellőn büszke a járásom.

Hajam őszi gesztenyefa,

Szemem villámoktól barna

S gyöngy mosolyom csókos számat,

Szép arcomat beragyogja.

Ereimben sebes tűz forr,

Koponyám kemény az októl,

Szívem szerelemtől táncolt,

S csak elhagytál, barna legény.

Megátkozlak téged, szegény,

A lány rád se hederítsék.

Úgy szeressed bolondúlj meg,

Eszed vesszék, szíved tépjen.

Az a leány olyan legyék,

Idétlenül járjék – keljék,

Ha szembemenne éjszaka,

Saját anyja gutát kapna.

Haja legyék ritkás csepű,

Homlokában halszem, gülű

S szája olyan kongó lyukas,

A sötétség belefúlhat.

Ereiben moslék follyék,

Esze agylágyában lakjék,

Szíve kőnél is keményebb,

S e lány legyék feleséged.

Nem kívánok néked rosszat,

Életedben úgy szeressél,

Se kevésbé, soha jobban,

Mint ahogy azt megérdemléd.

Vallomás

Mint anyánk méhében

lüktető szíveink alatt

ültünk kettesben

s egybedagasztott minket

a szaunakőről szálló

sörös kenyérszag

majd úgy tettem mintha úsznék

bátortalan vízbeszült gyerek

izgatottan hallgattam – lestem

világ nyílásod

mely csecsmő szememnek új volt

s fénnyel telített

aztán a konyhában állt a bál

főztél nekem egzotikusat

s a gyógyfűlikőr kesernyés páragőzében

megsúgtam barátomtól hallott titkomat

hogy van Isten

a konyhákban legalábbis van

esthideg cigarettafüstben

álltál előttem

s erős ajkaiddal

izgattad – igazgattad

csókká gazdagított arcomat

születő gyermek meztelenségében

holt lélek Isten előtti színében

álltam előtted

ahogyan csak kedvese előtt áll a kedves

s te talán ismerve sem ismertél

nem tudhattad rólam hogy

TŐLED

belém szállt a szellő zöld remegése

ölem szilaj lóként tiport engem félre

testem és lelkem bennem szétszakadt

szívem és elmém kétségen túl akadt

s ölünk örvényébe énem belehalt

egész életet éltem veled egy nap alatt.

nem örök emlékül

két bíbor gyertya lobogó

lángolt kétszem mellbimbóm

nem hitted el piros szememet

azon a vasárnap reggelen

nem hitted szerelmemet

pedig a nap tébolyult hevemtől

vadul sütött ránk sugara fájt

tépte cibálta hajamat

s belémoltott egy lángsugarú lányt

őzike szememmel lépkedtem

s hűs avarával borogattam

bőrödön a véres szántást amit

szívem sugarával

keblem sugarával

napom sugarával

mint fába nevüket a szerelmesek

tested-lelkedbe karcoltam

lépteim nyomán a szántás heggé

a heg hálóvá finom erezetté vált

titokzatos krikszkraksszá

mely elbújt a felszín alá

s ma már csak ritkán ízzik

szerelemem ábrája halvány ér

szauna hőségben vagy ha hozzád ér

egy másik lángsugarú lány

dal

kint meleg hó és lucskos fagy

a gondolat is belém fagy

bennem vagy

érted jajj a jajjom

félem a hangod ha nem hallom

légzem lelked

ha éjszaka nem észlelt lélegzetedre riadok

rezdüléseid valahol mélyen

nagyon mélyen

talán ahol az élet fakad

ölem bölcsőjében

találnak talajt

vernek gyökeret

s búd s jókedved ágas-bogas

teste terebélyedesik testemben

önnön búmmá bánatommá

kerekedő kedvemre

enyém tied tied enyém

múlt igazsága

a határt átléptem

a küszöböt

az ajtót Te nyitottad

belénk

én léptem be

egy kézmozdulat

egy lábmozdulat

és a világ megremeg belé

világok falai omlanak

már semmi nem lesz úgy ahogy volt

szabadságunk nem a félelem köveiből emelt falak közt lakik

a szabadságot nem lehet bezárva őrízni

a falak ledőltek

a kövek elporladtak

a port széthordta a szél

mindentudón sokatlátón süvít

gúnyosan visít a szél

két kis ember

szeress

ne félj

egy ajtó szorosan zárt ajkakkal tanácstalan áll

kopott műemlék az idő oltárán

szemünkkel simítjuk egymás kezét

s köröttünk szerelmet táncol a szél

Hetek balladája

az elsőt szerettem szomorú szeméért

szomorú szemében gyöngéd mosolyáért