Marseilleben a színek

Marseilleben a színek A beszélgetés könnyedén indul, a kellemes cseverészés hirtelen a nők jogainál köt ki. Megtudom, hogy húsz éve egy nőnek még végig kellett küzdenie magát a bürokrácia csataterén, ha meg akarta tartani a lánykori nevét és nem vette fel automatikusan a férje nevét. Házasságkötéskor ez nem volt opció. Ugyancsak tíz-húsz éve még valami napoleóni törvény szerint a nőknek szoknyát kellett viselniük. Hüledezek. Nem is hiszem el. De mindkét nő teljesen épelméjűnek tűnik. Igen, igen, válaszolják hitetlenkedésemre, Franciaországnak van egy ilyen nagyon szabad, sőt, szabados arca, amit elsőre látnak az emberek, vagy amit a sztereotípiák alapján elképzelnek, de van a mélyben egy ilyen nagyon hagyományos és konzervatív vonal is, ami, persze, Párizst nézve nem látszik. Elgondolkodom, mert ez valóban egy teljesen új szín a bennem élő Franciaországról. Talán nálunk is van egy olyan arc, ami elsőre nem látszik. Elsőre az látszik, hogy Erdélyben még mindig erős patriarchátus van. Hiába dolgozik ugyanannyit az asszony, továbbra is az ő dolga a főzés és a takarítás. Ugyanakkor van egy olyan mondás is, hogy a férfi a fej, de az asszony a nyak, és a fej arra fordul, amerre a nyak fordítja. Ezen közösen gondolkodunk egy sort,

terek és idők vonalai kacskaringóznak fejünk felett, kibogozni nem tudjuk, elég, hogy el-elkapjuk egy-egy kacskaringó végét.

Olvastam, hogy Svájcban még mindig van egy kanton, ahol a nők önként lemondtak szavazati jogukról, viszont amikor a helyi parlament összeül, ők is ott vannak fent, a páholyban, s ha a férjük másként szavaz, mint azt otthon megbeszélték, utána otthon van nagy családi perpatvar. Ezen nagyon kacagunk, s egyúttal magunk mögött hagyjuk a nadrágot is, és a családnevet is. Kérdezik, meddig maradunk, hogy Erdélybe megyünk-e vissza? Paco Sevillába, én Budapestre, mert egy irodalmi esten veszek részt. Ilyen jól beszélsz magyarul? Kérdi az egyik nő. Persze, magyar vagyok, felelem. Csak Románia területén élek. Tudod, Erdélyt száz éve csatolták hozzá Romániához, azelőtt Magyarországhoz tartozott, vagy független fejedelemség volt. De hát te már Romániában születtél, így a nő, hogyhogy még mindig beszélsz magyarul? És tizenegyedszerre magyarázok, de már nincs bennem semmi indulat.

Az indulatokat jól kiéltem fiatalon, most már inkább annak örülök, ha látják, amit mondok.

Képzeld el, hogy száz éve Provancot hozzácsatolják Olaszországhoz, vagy Spanyolországhoz. Vajon még beszélnének az emberek franciául? A nő tanácstalanul hallgat. A férfi, aki időközben csatlakozott a társasághoz, rávágja, igen. Vagy Lille-t és környékét hozzácsatolják Németországhoz vagy Belgiumhoz. Ma még beszélnének azon a vidéken franciául? A férfi ismét határozottan mondja, persze. A nő bólogat. Ezt a férjemnek így tudtam elmondani: képzeld el, hogy az első világháború után Madrid környékét pár százezer négyzetkilométer térségben elkerítik, az lesz Spanyolország. Andalúziát odaadják Afrikának, a nyugati részt Portugáliának, az északit Franciaországnak, a keletit Olaszországnak. Na, ez történt Magyarországgal. Én erdélyi magyar vagyok, és jól érzem magam otthon. Eszem ágában sincs elköltözni onnan Magyarországra vagy bárhová. Jól kijövök a románokkal, barátaim, szeretem őket. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudom, mi történt. Párhuzamos igazságok vannak bennem. Egyfelől az, hogy Erdély ma már az, ami, és nem az, ami volt. Én pedig ebben az Erdélyben élek és érzem jól magam. Másfelől meg az első világháború a nagyhatalmak játéka volt, újra kellett rendezni egymás között a gyarmatokat, Franciaország, Németország, Anglia játéktere volt a hatalomért. Kellett egy bűnbak is, ez lett Magyarország. Semmilyen más ország nem jött ki ilyen rosszul ebből a játékból. Ezek tények, amelyekről tudunk. És Romániában minimum húsz kisebbség élt, vannak, akik még mindig az anyanyelvüket beszélik, a magyarok és németek mellett élnek ott törökök, tatárok, arabok, arománok, cigányok, oroszok, lipovánok, horvátok, szerbek, szlovákok, ukránok, zsidók, örmények, görögök, bolgárok. A nő egyre kerekedő szemmel hallgat. A férfi bólogat. Persze, most már nincsenek szászok, mert Németország megvette egyenként a szászokat Ceausescutól. A magyarokat, a szászokat még értem, de hogy kerülnek oda az örmények, meg a görögök? Kérdi a nő, eléggé összezavarodva. Az a vidék, amit most Romániának hívunk, mindig is Európa keleti kapuja volt, kereskedelmi útvonalak csomópontja, Bizánc és Nyugat mezsgyéje. A nő teljesen ledöbbenve hallgat. Majd csendesen megszólal, hát én nem tudtam, hogy Erdélynek ez a története.

A vámpírok még egy darabig ácsorognak a teraszon, aztán eloldalognak. Kezdenek kimenni divatból.

Ülünk csendben, ki-ki a maga új Kelet-Nyugat képével. Aztán a vízre terelődik a szó, hogy az összes ásványvíz gyárat megvette a Nestlé és más mamutok, és hogy drágul a víz. Elmesélem, hogy tavaly nagyon sötét világképpel mentem haza meglátogatni a szüleimet. Amikor azt a félelmemet említettem, hogy nem lesz víz és levegő, apám elújságolta, hogy magyar mérnökök megalkottak egy nagyon olcsó szerkezetet, amivel gyorsan lehet sok ivóvizet kinyerni a tengerből, és már használják is Tunéziában, vagy valamelyik afrikai parton.

A félelemgócok épp csak elhelyezkedtek a terasz korlátján, hogy na, akkor most jó dagadtra hízzák magukat, de máris kipukkasztotta őket egy öregember újságja.

Felvillanyozódva mondom, hogy olyan, mintha egy versenyfutásban lennénk, megjelenik a katasztrófa, a hiány, és az embernek valamit azonnal, vagy még a megjelenése előtt ki kell találnia, hogy életben tudjon maradni. Az a baj, hogy ez a versenyfutás egyre gyorsul, veti közbe a férfi. Igaz, felelem én, de ki tudja, hogy ez milyen fejlődést hoz az embernek? Erre válaszunk nincs,

csak a csend helyezkedik el kicsit kényelmesebben mellettünk a földön.

Milyen optimista apád van, jegyzi meg a férfi. Pedig milyen kemény élete volt, folytatja a férjem. Az volt. Tizenhárom éves korától már el kellett tartania magát, mert félárva lett. Nemrég mesélted, hogy képes volt éjszaka is hazajönni a kényszermunka-táborból csak azért, hogy lásson titeket, folytatja a férjem. Úgy látszik, ez nagyon megérintette, mert gyakran emlegeti. Igen, valóban, és mesélem, mesélek valamikor, valahol, ahol minden idők és terek találkoznak, ahol megszűnik a kor és az ideológia és csontig csupaszodik az ember, mesélem egy marseillei lakás teraszán, hogy kicsi vagyok, arra ébredek, hazajött apám. Csokit hozott, és micsoda rendkívüli dolog, ott helyben, az ágyban felülve megehetem a csokit. Reggel felkelek. Apám már nincs otthon. Azt hinném, álmodtam az egészet, de ott az asztalon a csoki csomagolópapírja. Aki építészetben dolgozott, mind tudta, egyszer csak jönni fog a behívólevél. Egy bizonyos napon, egy bizonyos órában ott kellett lenni a kijelölt helyen, és menni a kényszermunkára, ami hazafiúi kötelessége volt minden lakosnak. Építeni Romániát. Apámat kétszer hívták be. Kevés poggyásszal ment, tudta, mindent ellopnak. Az alumínium kanala volt minden kincse, amivel a csapnivaló kosztot megette. Időnként, amikor egész éjszakára kimenőt kaptak, felült a Bukarest-Brassó gyorsra, ami akkor még valóban gyors volt, egy óra alatt ért fel Brassóba a vonat, onnan másik vonatra szállt és három, négy óra alatt otthon volt. Otthon töltött egy-két órát, és indult is vissza, mert reggelre Bukaresben kellett lennie. Ha nem ment volna el a kényszermunkára vagy ha késik reggel, börtön járt volna érte. Szerintem ezek az éjszakai hazaugrások tartották életben. De nagyon sokan meghaltak az ilyen táborokban, főleg aki értelmiségi volt, gyengébb fizikummal, az ilyeneket direkt küldték ezekbe a táborokba meghalni. És aztán a vezetőséget megtöltötték analfabétákkal, a szó szoros értelmében analfabétákkal. Emlékszem, édesanyám gyakran jött haza sírva, hogy már megint levágtak húsz, harminc százalékot a fizetéséből. Amikor kérdeztem, hogy miért, kaptam valami abszurd választ. Mert elkéstem, mert nem jól csináltam valamit, stb. Később, már nagyobbacska koromban tudtam meg, hogy azért vágták le a fizetését, mert nem volt hajlandó lefeküdni az analfabéta, roma főnökével. Azok a nők, akik lefeküdtek vele, a teljes fizetésüket hazavihették. Ez egészen addig ment így, míg apám egyszer el nem kapta az utcán, hozzácsapta a falhoz, felnyomta a gallérjánál fogva, és azt mondta neki: Ha még mered zaklatni az asszonyt, megöllek. Igaz, hogy három gyermeket hagyok otthon árván, mert ezért biztos, hogy börtönbe zárnak, de megöllek. Ezután maradt csak abba a zaklatás. Nem is tudom, hogy bírták ki. És mégis, mindezekkel együtt tudta apám azt mondani egy nyári, smaragd délutánon az udvaron, hogy voltak nehéz, fájdalmas, szomorú időszakai az életében, de azt soha, egy pillanatig sem bánta meg, hogy megszületett.

Valami láthatatlan erő érkezik közénk.

Hirtelen mind nagyon jókedvűek leszünk, kihúzzunk magunkat, a félelmekről beszélünk, de már nincsenek se bennünk, se körülöttünk. Beszélünk politikáról is, Sárközyről és az Orbánokról, beszélünk az afgánokról, a járványról, a Mediterrán térségről, aminek Mareseille a fővárosa, Mátyás király nemzetközi udvaráról, beszélünk, mesélünk, rákérdeznek a munkámra, arról is szólok pár szót. Kiderül, hogy a férfi, aki értette Trianont, német. A munkánkról kezdünk beszélni, nagyon hasonló a hozzáállásunk. Megtudom, rendező, és a férjemmel nagyon hasonló a módszerük.

Egy csillagról nézem a teraszt, jó nagy teleszkóppal. Néha nagyon gesztikulálnak, máskor kacagnak. Néha szomorítja, máskor vigasztalja őket a csend. A társalgás inkább angolul, de gyakran franciául, néha németül és spanyolul zajlik. Innen fentről nem látszik, hogy egyik német, másik francia, a harmadik spanyol, a negyedik egy erdélyi magyar. Négy ember örül a találkozásnak.