Nem vagyunk a techológia rabszolgái

Repül a telefon, ki tudja, hol áll meg,

Avagy mi törik szét, ha a telefon.

Szünet. A telefon a kardigánom zsebéből, ahová nem szoktam tenni, kirepül, s a padlócsempén ripityára törik. Öt éve gondolom azt, hogy nagyjából bárhová mehetek a világon telefon nélkül, simán elboldogulok, kivéve Németországot. Ennek a gondolatnak az alapja egy öt éve történt helyzet, amikor, Perúból jövet - ahol egy hónapot telefon nélkül töltöttem, nagyjából egyedül, bejárva az országot minden gond nélkül -, hajszálon múlt, hogy semmi pénz nélkül a reptéren rekedjek. Bár egy konkrét helyzet váltotta ki, ennek a szorongásnak a modern ember akkor is ki van téve, ha nem tud róla, ha még soha nem találkozott ezzel a megnevezéssel: szorongás a techonológiától, kiszolgáltatottság a technológiának. Az IT-sek erre mondhatják, hogy á, dehogy. Nem vitatkozom. Aki vitatkozni szeretne, csak menjen el bárhová egy technológiailag fejlett országban autó nélkül, telefon, internet és bankkártya nélkül. Vagy csak utazzon valahol egy teljesen automatizált, ugyanakkor eldugott, eléggé néptelen helyen, nem árt, ha tél van és sötét, és egyszerre romoljon el mindene.

Ezt a szorongást az utóbbi két év felerősítette. Időnként felbukkant egy-egy pánikszerű érzés. Nem tudok lépést tartani a technológiával, nem vagyok elég gyors, nem bírom betartani a sok határidőt, nem tudom, mit kezdjek a millió jelszóval, ha olyan helyen vagyok, ahol nincs ember, csak gép, és nem értem az instrukciót, nem tudom, hogyan oldjam meg a helyzetet. Ezek nagyjából a fejemben zajlottak, de az alapját valós élethelyzetek adták.

Nos, ott vagyok Németországban, a kurzus első napján, ahová épp csak becsúsztam, mert nem követtem pontosan a zöld igazolványom határidejét, és pont aznap lejárt. Még épp csak átcsúsztam a határon, tudtam, hazafele már kell PCR teszt, mert amikor Spanyolországban átestem a betegségen magamnak nem csináltattam, hiszen van oltásom. Szóval csucsu. És akkor eltörik a telefon. A technológia összes buktatója, hogy minden átirányítódott a telefonra, előjött. Ráadásul egy eldugott helyen, amit a tavalyi nagy árvízkatasztrófa még jobban elszigetelt. Hogy a sok igazolás és papírszarság ellenére az éjszaka szerencsésen hazaértem, az nagyon sok embertől jött kért és kéretlen, várt és váratlan segítségnek köszönhető, legális és illegális megoldásnak köszönhető. Vittek autóval, keresték velem a tesztelő központot, telefonáltak ezredszerre is, amikor nem jött meg az eredmény, a tesztközpont végül kerülő uton küldte el, amit nem lett volna szabad megtennie, a reptéren egy irodai munkás belépett a saját személyes fiókjába, és onnan készítette el számomra a romániai belépéshez szükséges papírt, a házigazdám idős édesanyja, amikor meghallotta, hogy még azt sem tudom megnézni, mennyi az idő, ajándékozott nekem egy karórát, a kolleganő kitérőt tett és kivitt a reptérre, megspórólva nekem egy kb négy órás, négyszeri átszállást igénylő utat. Egyik emberi gesztus a másik után. Olyan gesztusok, amelyekről, mindenki a saját technológiájával szimbiózisban élve, gyakran megfeledkezünk.

Valami szinte megnevezhetetlen érzést fedeztem fel a segítők arcán, annak az örömét, hogy ember vagyok, megtehetem. Annak az örömét, hogy ember vagyok. Hogy Látok mást is, mint saját hasam. A nagy has a hatalmaskodás, basáskodás szimbóluma. Látok mást is, mint az ego hatalmát. Felemelem a fejem, és ott, ahol máskor azt mondtam, hát oldd meg, a te problémád, nem vagyok az anyukád, nem lehet, nem szabad stb., rések keletkeznek, az együttérzés rései. Ott, ahol nekem eddig programom volt, vagy csak egyszerűen kényelmem, vagy közömbösségem, spontán cselekedetek nőnek, kapcsolódások, beszélgetések, és a beszélgetések után olyan mosolyok, olyan közünk lesz egymáshoz, amitől mindketten megláthatjuk egymásban az Istent.

A reptéri dolgozónak, miután húsz percen keresztül kereste számomra a megoldást, és végül megtalálta, mondom, Önt is úgy hívják, mint a fiam. Egyből felderült az arca. Hozzáteszem, míg ez itt egy gyakori név, otthon egyáltalán nem az, és úgy ejtik, Márkus. A németes ejtéshez képest sokkal lágyabb hangzás mintha hirtelen lemosná az arcáról a napi koncentrált keménységet. Ezzel fizetek, azzal, hogy minden személytelenből személyest varázsolok, ahol csak lehet. Hálásan fogadja fizetségem, a tekintetükkel megöleljük egymást. Annak a szorítása, hogy a technológia rabszolgái vagyunk, enyhül, bár egy lélegzetvételnyit.