Nyitott ajtók

2022. Március 14.

Reggel, amikor felkeltünk, kinyitottuk az ajtót, aztán, amikor a kapun keresztül jártunk be, a kaput. Este, lefekvés előtt, bezártuk. A kettő között bárki bármikor bejöhetett hozzánk. Ha időnk volt, leültünk vele, ha nem volt időnk, nem ültünk le. Ha dolgozni kellett, de a betoppanónak volt ideje, segített. A szocializálódás nem volt téma. Azt sem tudtuk, hogy az mi, s ha ki kellett volna ejtenünk ezt a szót, nyelvünk összebogzódott volna. Viszont éltük ezerrel, egymásra utalva, hol szorosabb, hol tágabb kötelékekben. Számomra ez jelentette a normális életet, s mivelhogy ez volt a normális, örömmel mentem azokhoz, akik hasonlóan éltek, mint mi. Ismertem a járást. Ismertem a bekopogást, benyitást, bekiabálást, a jeleket, ha nincsenek otthon, vagy ha esetleg hátul vannak, a kertben. Kialakult egy érzékenység arra, hogy mikor illik szedelőzködni, mikor illik be se lépni, ha esetleg zavarnánk. Minden ismerős ház és kapu mesélt arról, hogy mi van a lakókkal.

Bárhová mentem később, ebből a nyitott, közvetlen élettapasztalatból mentem, így sokszor olyan helyen is, ahol a zárt ajtó volt a szokás, megnyílt nekem a Szézám. Kolozsvárra érve is ugyanígy éltem, normálisnak véve ezt, s csak akkor zárkóztam be, ha nagyon kimerültem, vagy ha a vendégnek nem volt érzékenysége a kimerülésem felé és nem vette észre magát. Nemrég az egyik kedves barátunk vitt ki falura. Egy szép napot töltöttünk együtt. A csempekályha előtt teázgatva rákérdeztem, hogy hogyan is találkoztunk, mert nem emlékeztem. Elmondta, hogy egy közös barátunk ajánlott engem, és így jött el hozzám kifizetni az első elvonulásra az előleget, az elsőre, amit én tartottam. Elmondta, hogy mekkora hatással volt rá, hogy amikor megjelent az ajtóban, behívtam, leültettem, megkínáltam valamivel, beszélgettünk. Hogy ő egy kisvárosból van és szenvedett a város zárt emberei, körei miatt, ami nehezen fogadta be, és még most is gyakran érzi idegennek magát, sok év után, kutatási karier után is.

Nincs az a kincs, ami miatt megéri feladni a találkozás, az egymásra utaltság és egymáshoz kapcsolódás csodáját, amiért megéri magunkra zárni az ajtót és kotolni a felhalmozott tárgyakon, a kivívott fullasztó intim szférákon, a nyakunk köré szoruló elidegenedésünkön. Múlt kedden a bánffyhunyadi piacon áthaladtamban ez a mondat ütötte meg a fülem: Semmi értelme nincs titkolni bármit is, hiszen előbb-utóbb úgyis minden kiderül, és úgyis mindenki tud mindent. Nincs értelme, őrízni egy zárt ajtót, amikor cserébe megkaphatunk egy nyílt életet. Addig, ameddig.

Múlt héten pár nap alatt pár faluban vendégeskedtem és fogadtam vendéget, találkoztam helybéliekkel és jövevényekkel, voltam magam is helybéli és jövevény.

Pár kép a szépségekről.

(Klikkelj a kép jobb oldalán lévő nyílra, a képek lapozásáért.)