Hévizi szusszanás
A nyersszagú reggeleket szeretem,
a tavasz támasztó ébredést,
az öreg fában a korhadást,
a lassú őszi pusztulást.
Szüleimnek
Kertészkedj a halandónak
Ültess virágot a mindennapnak,
Fát egy emberöltőnek,
Két, három, száz rendbélinek
Légy, ha már vagy
Oldó, kötő,
Földi létben légy az örök.
Édes
Nem szoktattatok kevély pompafényhez,
Csak szoktattatok virágnak kelyhéhez,
Virág melegéhez.
Nem beszélgettetek híres, nagy szavakkal,
Csak beszélgettetek igaz, csendes szóval,
Hétköznapival.
Nem öltöztettetek selyembe, bársonyba,
Csak öltöztettetek egyszerű ruhába,
Emberszabasúba.
Nem neveltettetek híres iskolában,
Csak neveltettetek életreszolóan,
Derűs dorgálásban.
Nem élhetek én se soha más szavakkal,
Csak élhetek mindig virággal, csodával,
A mindennapival.
El
Engem hazai földbe
Nyers fű védelmébe
Temessetek el
Testem a mélyben
Természet rendje
Porlassza el
Lábam csendben baktat
Amerre én járok
furcsa, erdődombos tájon
katlanban könnyek forrnak,
forró vizek kavarognak,
meleg forrásból merítnek
mosolyt, szót, vizet.
Amerre én járok,
sokat sír az Isten.
Nagy könnycsepptavakat
szórt a földre széjjel.
Eső, köd, hószűrte mosolyok
tóparton hallgatva ülnek.
Amerre én járok,
zsibvásárba bújik a város,
kofák mérik az időt,
erkölcsöt potom áron.
Szópörgésben, dobpörgésben
igazán csend a csend. Halott.
Amerre én járok
furcsa, erdődombos tájon
szülőm s földem fogad,
el-múltam, el-jövőm.
Jelen. Jelen vagyok,
amikor Olthévizen járok.
Novemberi áhítat
A halottak meleget hoztak,
finn nyarat, ma húsz fok volt
s a tegnap is mintha
lekívánkozott
ruha a testről,
test a lélekről.
Halottak napja,
s mégis hogy éltek,
hogy ragyogtak, sziporkáztak az élők.
Fényt égtek sírokon a csillagok
bizonyítva, hogy a földben,
miként az égben
élet van.
Gyermekkorom kedvenc ünnepe volt.
Varázskert lett a temető.
Egyetlen estére krizantém illatú,
gyertyafényű lett minden ember
s nyílt titkokban, könnyekben, mosolyban
áztak a fejek, a fejfák.
Még itthon szétosztottuk a csokrokat,
az alig került gyertyát
s milyen boldog voltam,
ha nekem is jutott bár egy gyufa,
mert mégsem voltam gyufaárus lány.
Mellettem lépdelt apám, anyám.
Örültem, ha a három nővér harcban,
hogy ki karol apánkba,
néha én győztem.
Büszkén lépkedtünk a fagyos estben,
olykor hóban, legtöbbször szélben.
Három kicsi csillag Holdanya, Napkirály övében.
Ma délután barangoltunk.
Az aranyos kútnál jártunk.
A római erődítmény és híd helyén
jókedvű őszi táj fogadott.
Szürke Olt.
Rézbe borult fák.
Legelésző csordák.
Heverésző pásztorok.
A világ dicsősége az örök változóban van.
Arra, ott a három fánál van a mi kaszálónk,
szólta anyám, néha odaálmodom magam, gyerekként
s ahogy szavait hallgatta, ősz haja ezüstjét
megirigyelte egy kóbor ökörnyál.
Majd egy bivalynak szemet szúrtunk
s az majdnem szarvára minket.
Pár lépés távolságból követett
míg fátyol kiáltásomra, băiete! a legény
fütyülni, a bivaly tűnődni nem kezdett.
Anyámmal kézenfogva, szaporán biztattuk egymást,
nem félünk.
A biztos bozótban bevallottuk,
egy kicsit bíz megijedtünk s hogy apámnak
egy szót se szólunk, mert rájön,
jó bolondok vagyunk,
a határt járjuk vasárnap délután.
Rövid szoknyámban, novemberi nyárban,
huszonöt évemmel bóklásztam a sárban,
hajam az ágban, lábam bokorban,
féltőn vigyáztam előttem anyámat,
fél évszázadával, forrás-mosolyával,
járást tudásával, mégis
a lejtőkön, meredekebb dombon
kezem támaszával.
Klasszikus üzenet
Előttem két gyertya ég.
Egyik finn üvegben,
másik itthoni földben, kerámia feketében.
Szobámban kamillaillatú a meleg
s úgy szeretnek engem ezek a bútorok.
Kopottbarna fa testükkel, fakóbordó ruhájukkal
szeretni tanítanak az elmúlásban.
Az egyik lassú gyertyalángot a te szívedbe küldöm.
Vajon mi lesz velünk?
Szemed átlát-e kilométereken,
életed darabos tárgyain,
pénzértékein,
pohár barátain?
Látsz-e engem ott, ahol valóban állok?
Bárányfelhő csücskén, gyermek-lipinkákon,
egyszerű szavakban, öregek, gyermekek
apró tenyerein?
Érzed-e, hogy amikor fogadlak,
ölem örömforrást fakaszt,
küszöbömön rózsa,
kezemben só s víz van,
mert te szent vendég vagy?
Szerelmeddel a világod hozod
legszentebb magamba.
Halottak napja
Miért égnek bennem a gyertyák
Fehéren kicsi vékony szálak
Miért világítanak az arcok
Hantokra hulló sóhaj fátylak
Miért a temető kettő bennem
Szemközti dombon aprón égnek
Miért a lépcsőkön a térdem
Meg-megremeg ha hazatérek
Válasz Walt Whitmannek, Élettel telve most
Walt Whitman, Gergely Edó vagyok én
Így jelentem meg most
Akárhány centis forma-fény
De te tudod, hisz ki más
Hogy ez csak tánc, tánc, tánc
Szárnyrepke-lepke tény
Melyet folyton magába szív és kibocsát
Minden mi él, fél, kér
Kéri az élet léttevő táncát
Egy láng a napból
Egy csepp a holdból
Egy pont az űr táguló tudatából ...
És lám, te most tényleg velem vagy.
Így lészen igaza mindenkinek mindig.
Írtam nemrégiben falumban, otthon, az erkélyen, üldögélve a földön, régi könyveim közt matatva fiatal emlékeim között, lassan öregedő testtel.
(Ebből a verskalongyából a Walt Whitmanhez címzett versem lóg ki kicsit, mivel ezt 2010 után írtam, a többit még előtte, valamikor ugyancsak 2000-2005 között)
Comments