Vérek és nevek

A vérvonal. A névvonal. Kamasz tudatszinten az ember mindkettőre legyint, mindkettővel szembeszál, akár nevet is változtat. Letagad. Megtagad. Megvet. Így határolódik el a törzsi tudatszinttől. Azt hiszi, ha nevet változtat, végre sikerül elszakadnia. Némi megkönnyebbülést hoz, hogy haraggal gondol rá. Némi megkönnyebbülést hoz, hogy nem kell többé bármi áron azt védeni, azzal azonosulni, annak égisze, áldása- átka alatt élni, azért bosszút álni, azért feláldozni az életet. A névért. A vérért. Viszont ott marad a görcs, egyszer mégiscsak kiderül, hogy onnan származik. Hogy egyszer csak előjön mindaz, amitől szabadulni akart, és benne ver tanyát, általa kezd el élni. Tetten éri ezt az élete kis és nagy dolgaiban. Ekkor szembesül az erejével. A hatalmával. Ekkor ijed meg. Mi van?! kiáltja ijedten. A törzsi akarat felfalja az én akaratomat? Mégsem én vagyok én, a magam választott, kialakított, felépített életemmel, nevemmel, mestereimmel, spiri- vagy multi törzsemmel és vibe-ommal? Mégiscsak ők vagyok? Ők? Akik miatt annyit szenvedtem és akikkel annyit harcoltam?

Mind a törzsi, mind az egó tudatszinten a szemellenző a kiválasztottság tudata. Törzsi szinten mi vagyunk a kiválasztott család, klán, törzs, nemzet és vallás. Mi különbek vagyunk, mint más. Egó szintjén én vagyok a kiválasztott, én vagyok különb, mint más, ebbe a másba már a származási család is beletartozik.

Gyakran teszik fel nekem azt a kérdést, honnan tudom, hogy már felnőtt tudatszinten élek, vagy még mindig a gyermeki, kamasz tudatszinten? Több támpontot, ismérvet szoktam mondani, de talán a legegyszerűbb, amit könnyedén nyakon lehet csípni, a kiválsztottság, felsőbbrendűség tudat. Ha csak egy személy is van a világon, akit lenézek, akit lekezelek, akinél magam többnek, különbnek, jobbnak, felnőttebbnek gondolom, akkor bizony még gyermeki / kamasz tudatszintről élek, legalábbis azzal az emberrel kapcsolatban. Más egy gyermekre ránézni, és látni, hogy gyermek, ez azt jelenti, hogy gondozom, mert nem tudja magát gondozni. Más egy kamaszra nézni és látni, hogy egyelőre még gondoskodnom kell róla, mert gondozni magát már tudja, gondoskodni magáról még nem tud. És megint más egy felnőttre nézni, és látni, hogy ő tudja gondozni magát és tud gondoskodni magáról (hacsak nem beteg), akkor is, ha az, ahogyan ő rendezi magát nem felel meg annak, ahogyan én rendezem magam vagy rendezném őt. Nem akarom megjavítani, kijavítani, kioktatni, megmutatni neki, megmenteni, hogy ő is ugyanúgy rendezze magát, ahogyan én magam, vagy amilyen a bennem a róla kialakított képem arról, hogy mikor lesz ő végre rendben.

Ez a belső hozzáállás a másik életéhez az egyik kulcs-lélek-mozzanata az állításvezetőnek, segítőnek. Ha ez nincs, mind a segítő, mind a segített élete rámehet egy életreszóló függőségre, csapdára.

Mi van akkor, ha épp olyan időszakunkat éljük, amikor mindenki rendben van úgy, amilyen? Akkor nincs téma. Nem téma az, hogy a másik mit csinál, nem zsong a fejünk, nem kapckodunk és kotnyeleskedünk. Rendben van bennünk a vérünk és a nevünk is, egy a nyolc milliárdból. Lehet szemmagasságból kapcsolódni.